A férjem mindig azt mondta, hogy a gyerekeket a nagymamához viszi – de egy nap a lányom bevallotta az igazságot…
– Anya, miért nem jössz velünk soha a nagyihoz? – kérdezte Anna, miközben a reggeli kakaóját kavargatta. A kanál halkan csilingelt a bögrében, de a szívem hangosabban vert, mint valaha.
– Tudod jól, kicsim, hogy apátok mindig azt mondja, ilyenkor kettesben szeretne lenni veletek – válaszoltam mosolyogva, de belül már régóta motoszkált bennem valami furcsa érzés.
Aznap reggel is, mint mindig, Mihály sietve csókolt homlokon, mielőtt elindult volna Annával és Bencével. – Délután jövünk, szívem! – kiáltotta vissza az ajtóból. Aztán csend lett. Csak én maradtam otthon a gondolataimmal és azzal a furcsa, nyomasztó érzéssel, hogy valami nincs rendben.
Ez így ment hónapokon át. Mihály minden szombat délelőtt elvitte a gyerekeket „a nagyihoz”. Én pedig hittem neki. Hittem, mert ő volt az életem szerelme, a gyerekeim apja, akiben vakon bíztam. De ahogy telt az idő, egyre több apró jel tűnt fel: Anna néha furcsán viselkedett, Bence pedig egyszer azt mondta, hogy „a bácsi nagyon vicces volt”. Milyen bácsi? – kérdeztem magamban.
Egyik este Anna odabújt hozzám az ágyban. – Anya, te szereted apát? – kérdezte halkan. Meglepődtem.
– Persze, hogy szeretem – feleltem. – Miért kérdezed?
– Csak… mert apa nem mindig mond igazat – suttogta.
A szívem kihagyott egy ütemet. – Mire gondolsz?
Anna nagyot sóhajtott. – Nem is a nagyihoz megyünk szombatonként. Egy nénihez megyünk, akit apa „Marikának” hív. Ott van egy kisfiú is, akivel játszunk. A nagyi sosem szokott ott lenni.
Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Próbáltam nyugodt maradni. – És ezt miért nem mondtad el eddig?
– Apa azt mondta, hogy ez titok. De én nem akarok hazudni neked.
Aznap éjjel alig aludtam. A gondolatok cikáztak a fejemben: Ki ez a Marika? Miért viszi oda Mihály a gyerekeinket? És miért hazudik nekem?
Másnap reggel úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Mihály ugyanúgy készülődött, mint mindig. Amikor elindultak, utánuk mentem. A szívem hevesen vert, ahogy követtem őket az utcán. Láttam, ahogy befordulnak egy régi bérház kapujánál. Ott álltam az utca túloldalán, és néztem, ahogy Mihály becsönget egy idegen lakásba. Egy nő nyitott ajtót – talán ötvenes lehetett –, és mosolyogva engedte be őket.
Nem tudtam mit tenni. Hazamentem és vártam. Amikor visszaértek, Mihály úgy tett, mintha minden rendben lenne.
– Jó volt a nagyinál? – kérdeztem Annától.
Anna csak rám nézett nagy szemekkel és bólintott.
Este leültem Mihállyal beszélgetni.
– Mihály, ki az a Marika? – kérdeztem halkan.
Láttam rajta a döbbenetet és a félelmet.
– Miről beszélsz?
– Anna mindent elmondott. Követtem is titeket ma reggel.
Mihály arca elsápadt. Hosszú csend következett.
– Marika… ő az anyám nővére – kezdte végül. – Amikor anyám meghalt, Marika néni segített nekem sokszor gyerekkoromban. Most beteg lett, és nincs senkije. Nem akartam terhelni téged ezzel…
– De miért kellett hazudnod? Miért nem mondtad el?
– Mert féltem, hogy haragudni fogsz rám, amiért titokban tartom előtted… És mert néha ott van egy régi barátom is…
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam eldönteni, hogy dühös vagyok-e vagy csak végtelenül csalódott.
A következő hetekben minden megváltozott közöttünk. Már nem tudtam úgy nézni Mihályra, mint régen. A gyerekek is érezték a feszültséget. Anna gyakran odabújt hozzám esténként.
Egy este Bence odasúgta: – Anya, ugye most már nem kell hazudnom?
Megöleltem őket és csak ennyit mondtam: – Soha többé nem kell hazudnotok nekem.
Azóta minden nap azon gondolkodom: lehet-e újra bízni abban, aki egyszer már hazudott nekünk? Vajon tényleg csak jót akart Mihály vagy valami mást is rejtegetett előlem?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hazugságot?