A férjem lelökött a helikopterből, hogy megszerezze az örökségemet – de nem számolt azzal, hogy magyar nő vagyok!

– Ne nézz így rám, Zsófi! – Gábor hangja remegett, de a szeme hideg volt, mint a márciusi Duna. – Csak egy kis meglepetés, mondtam már.

A helikopter rotorja úgy zúgott a fejem fölött, mintha az egész világom szétesne. A Balaton felett repültünk, alattunk a még jeges víz csillogott. A hasamban ott mocorgott az élet – a kislányunk, akit már annyira vártam. De Gábor tekintetében valami idegen csillant meg. Az a férfi, akit szerettem, most idegen volt számomra.

– Gábor, miért vagy ilyen ideges? – próbáltam mosolyogni, de a hangom elárult. – Ez csak egy repülés… ugye?

Ő elfordult, kinézett az ablakon. A pilóta – egy ismerős arc, Laci – rám pillantott a visszapillantóban. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de aztán csak megrázta a fejét.

Az utóbbi hónapokban minden megváltozott. Apám halála után rám szállt a családi örökség: egy budai villa, egy balatoni nyaraló és egy jelentős részvénycsomag. Gábor mindig azt mondta, hogy nem érdekli a pénz – „csak te számítasz, Zsófi” –, de egyre többször kaptam rajta, hogy titokban telefonál valakivel, vagy éppen a bankszámláimat böngészi.

Aztán jött az a levél az ügyvédtől. „Kedves Zsófia, kérem, legyen óvatos. Az örökségét csak akkor veheti át teljesen, ha életben marad a következő három hónapban.” Nevettem rajta először – mintha valami rossz krimiben lennék –, de aztán egyre több apróság tűnt fel: Gábor hirtelen haragjai, az elhallgatott beszélgetések, az új életbiztosítási kötvények.

Most pedig itt voltunk, a levegőben. Gábor hirtelen felém fordult.

– Szeretném, ha tudnád… – kezdte, de elcsuklott a hangja. – Sajnálom.

Mielőtt felfoghattam volna, mi történik, megragadta a karomat. Az ajtó kinyílt mellettem – Laci döbbenten kiáltott fel:

– Mit csinálsz?!

Gábor arca torz volt a félelemtől és dühből.

– Nem hagyhatom, hogy mindent elvegyél tőlem! – ordította.

A következő pillanatban zuhantam. A szél kiszakította belőlem a levegőt. A Balaton jeges víztükre közeledett. Egyetlen gondolat cikázott át az agyamon: „Nem halhatok meg! A lányomért!”

De nem voltam védtelen. Már hetek óta gyanakodtam Gáborra. Egy barátnőm – Réka – segített nekem: megtanított ejtőernyőt használni. Aznap reggel titokban magamra csatoltam egy vékony mentőernyőt a kabátom alá.

A zuhanás közben kinyitottam az ernyőt. A szíj fájdalmasan vágott a hasamba, de tudtam: most minden perc számít. A vízbe érkeztem – hideg volt és sötét –, de éltem.

A parton Réka várt rám egy csónakkal. Ő volt az egyetlen, akiben megbízhattam.

– Zsófi! Jól vagy? – kiáltotta.

– Élek… és a lányom is! – zokogtam.

Aznap este már rendőrök várták Gábort a budai villában. Laci mindent elmondott: hogyan tervezte meg Gábor az egészet, hogyan próbálta megvesztegetni őt is.

A családomban kitört a botrány. Anyám sírt: „Hogy lehettem ilyen vak? Mindig mondtam neked, hogy ne bízz meg benne!”

A testvérem, András dühösen csapkodott:

– Ha én ott lettem volna…!

De én csak ültem az ágy szélén, simogattam a hasamat és néztem ki az ablakon. Vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan hiszik el, hogy biztonságban vannak valaki mellett, aki csak az örökségükre vágyik?

Azóta új életet kezdtem. A lányom egészségesen megszületett – Anna lett a neve –, és minden nap hálát adok érte. Gábor börtönben van. Néha még álmodom vele: zuhanok és zuhanok… de mindig felébredek.

Most már tudom: soha nem szabad teljesen megbízni senkiben. De vajon tényleg így kell élnünk? Vajon lehet még hinni az igaz szerelemben Magyarországon? Vagy mindannyian csak túlélők vagyunk ebben az országban?