„Ne vedd be a gyógyszert, László bácsi!” – Egy kislány mentette meg a milliomos életét a Balaton-parti villában
„László bácsi, miért szedi ezt a sok gyógyszert? Anyukám azt mondta, hogy csak akkor kell bevenni, ha tényleg szükséges.” Anna hangja megtörte a csendet a Balaton-parti villa hatalmas nappalijában. A kristálycsillár alatt ültem, a kezem remegett, ahogy a reggeli pirulákat számolgattam. A kilencéves Anna, az új bejárónő, Katalin lánya, ott állt mellettem, kíváncsi szemekkel figyelte minden mozdulatomat.
Az orvosok szerint már csak hónapjaim vannak hátra. A feleségem, Éva halála óta minden reggel egyedül ébredek ebben az üres házban, ahol csak a gyógyszerek és az emlékek tartanak társaságot. A fiam, Gergő, Budapesten él, ritkán látogat. Az utóbbi időben csak akkor hívott fel, amikor pénzre volt szüksége. A testvéremmel, Bélával évek óta nem beszéltem – egy örökségi vita miatt szakadt meg köztünk minden kapcsolat.
Anna anyukája két hete kezdett nálam dolgozni. Csendes asszony, de Anna igazi kis örökmozgó: mindenbe beleüti az orrát. Eleinte zavart a jelenléte, de mostanra megszoktam a gyerekzsivajt, ami néha betölti a házat.
Aznap reggel is ugyanazt a rutint követtem: vérnyomáscsökkentő, szívgyógyszer, antidepresszáns… és még ki tudja, mi minden. Anna azonban nem tágított mellőlem.
– László bácsi, miért van ilyen sok doboz? – kérdezte újra.
– Az orvosok szerint ezek nélkül már nem élnék – feleltem fáradtan.
– De anyukám azt mondta, hogy néha a gyógyszerek is betegek lesznek az embertől. Ez mit jelent? – nézett rám nagy szemekkel.
Elmosolyodtam. – Talán azt, hogy néha túl sokat bízunk bennük.
Aznap este furcsa érzésem támadt. Anna szavai visszhangoztak bennem. Elkezdtem figyelni magam: valóban jobban lettem volna ezektől a tablettáktól? Vagy csak megszokásból szedtem őket?
Másnap reggel Katalin idegesen jött be hozzám.
– László úr, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
– Persze, Katalin. Mi történt?
– Anna… nos… azt mondta nekem tegnap este, hogy aggódik magáért. Azt mondta, túl sok gyógyszert szed. Én… én is észrevettem már párszor, hogy furcsán viselkedik tőlük.
Meglepődtem. – Mire gondol?
– Néha összezavarodik, elfelejti a neveket… egyszer majdnem kétszer vette be ugyanazt a gyógyszert.
Ez volt az a pillanat, amikor először elgondolkodtam: lehet, hogy tényleg baj van? Felhívtam az orvosomat, dr. Szabó Zoltánt.
– László úr, ezek erős szerek. Ha nem érzi jól magát tőlük, lehet, hogy módosítani kellene az adagot – mondta a telefonban.
A következő napokban Anna minden reggel ott ült mellettem reggeli közben.
– László bácsi, ha abbahagyná egy napra a gyógyszereket, mi történne? – kérdezte egyszer.
– Nem tudom… talán semmi – válaszoltam bizonytalanul.
Végül úgy döntöttem: kipróbálom. Egy napig nem vettem be semmit. Furcsa módon jobban éreztem magam: nem szédültem annyira, tisztábban gondolkodtam. Anna örömmel tapsolt.
– Látja? Anyukámnak igaza volt! Néha csak pihenni kell hagyni a testet.
Katalin aggódva figyelt minket.
– László úr, kérem… csak óvatosan! – mondta.
A következő hetekben fokozatosan csökkentettem az adagokat dr. Szabó felügyelete mellett. Kiderült: több gyógyszerre már nincs is szükségem. Az állapotom javult. Anna minden nap rajzolt nekem valamit: egyszer egy napraforgót, máskor egy mosolygós napot.
Egy este Gergő váratlanul megjelent. Idegesen lépett be a nappaliba.
– Apa! Hallottam, hogy abbahagytad a gyógyszereket! Meg akarsz halni? – kiabálta.
– Nem akarok meghalni… élni akarok! – válaszoltam dühösen.
– És ha rosszul leszel? Ki fog rád vigyázni? Én nem tudok mindig itt lenni! – fakadt ki.
– Tudom… de talán most először érzem azt, hogy nem vagyok teljesen egyedül – néztem Annára és Katalinra.
Gergő elhallgatott. Láttam rajta: zavarban van. Talán most először gondolta végig igazán, mit jelent családnak lenni.
Azóta minden megváltozott. Anna és Katalin családtagokká váltak számomra. Gergő is gyakrabban látogat. Néha még Béla is felhív telefonon.
Most itt ülök a Balaton-parti teraszon, nézem a naplementét Annával az oldalamon. A gyógyszerek nagy része már csak emlék. Hosszú idő után először érzem azt: talán még van remény.
Vajon hányan élnek még ma is úgy, hogy vakon bíznak a tablettákban? És vajon hányan mernek hallgatni egy gyermek őszinte szavára?