„Az apósom nem hajlandó segíteni az otthoni javításokban”
Amikor összeházasodtam Péterrel, tudtam, hogy egy véleményes családba kerülök. Amit nem láttam előre, az az volt, hogy ezek a vélemények hogyan befolyásolják majd az életünket, különösen az otthonunkkal kapcsolatban. A ház, amelyben élünk, generációk óta a családomé. Egy gyönyörű régi viktoriánus stílusú épület nyikorgó padlóval és történelmi falakkal. Itt nőttem fel, és mindig is arról álmodtam, hogy visszaállítom régi fényét.
Péterrel évek óta spóroltunk a felújításokra. Szerettük volna megjavítani a beázó tetőt, korszerűsíteni a régi konyhát, és talán még egy friss festékréteget is felvinni a külső falakra. De valahányszor készen álltunk volna a kezdésre, mindig közbejött valami. Gyakran ez a „valami” Péter apja, László volt.
László egy hagyománytisztelő ember, aki hisz a családi hűségben, de úgy tűnik, hogy a család fogalma nála kizárólag a saját szükségleteire korlátozódik. Van egy hatalmas tanya stílusú háza a város szélén, és úgy tűnik, mindig van ott valami javítani- vagy korszerűsítenivaló. Legyen szó új teraszról, felújított fürdőszobáról vagy csak általános karbantartásról, László elvárja, hogy Péter azonnal ott legyen.
Emlékszem, amikor először említettem meg a felújítási terveinket egy családi vacsorán. László nevetett és azt mondta: „Miért foglalkoznál azzal a régi hellyel? Valami értékesebbre kellene koncentrálnod.” Szavai fájtak, de csak legyintettem rájuk, mint egy újabb mellékes megjegyzésére.
Ahogy teltek a hónapok és évek, világossá vált, hogy László nem csak mellékes megjegyzéseket tesz. Aktívan lebeszélte Pétert arról, hogy időt és pénzt fektessen be az otthonunkba. Valahányszor félretettünk pénzt a felújításokra, Lászlónak új projektje akadt, ami Péter figyelmét – és megtakarításainkat – igényelte.
A feszültség köztünk tapinthatóvá vált. Úgy éreztem, folyamatosan versenyeznem kell Lászlóval Péter idejéért és erőforrásaiért. Péter pedig, aki két tűz közé került, próbálta mindkét oldalt kielégíteni, de gyakran az apja pártjára állt. „Szüksége van a segítségemre” – mondta Péter, mintha ez mindent igazolna.
Egy különösen esős őszi napon a tető végleg megadta magát. Víz csöpögött át a mennyezeten, tócsákba gyűlve a parkettán. Pánikban hívtam Pétert, de ő már úton volt az apjához segíteni egy újabb projektnél. „Amint tudok, jövök” – ígérte.
De sosem jött. Mire késő este hazaért, már megtörtént a baj. A víz beszivárgott a falakba, penészt okozva. Ez egy olyan katasztrófa volt, amit elkerülhettünk volna, ha csak prioritást adtunk volna a saját otthonunknak.
Aznap este, ahogy csendben ültünk a káosz közepette, rájöttem, hogy valaminek változnia kell. De már nem csak a házról volt szó; hanem a házasságunkról és arról, hogy mit értékelünk párként. A felismerés keményen ért: Péter hűsége az apjához erősebb volt annál az elkötelezettségnél, hogy velem építsen közös életet.
Végül sosem jutottunk el odáig, hogy rendbe hozzuk a házat. A javítások túl költségesek lettek volna, és a kapcsolatunk túl sok sebet kapott. A ház most annak tanúbizonysága marad, ami lehetett volna – egy álom elhalasztva téves prioritások és hajthatatlan családi kötelékek miatt.