A lányom inkább az anyósát választotta helyettem – én voltam az utolsó, aki megtudta, hogy terhes

– Anya, most nem érek rá, majd visszahívlak! – csattant fel a telefonban Anna hangja, mielőtt kinyomta volna. A konyhában álltam, a kezem remegett, a kávé kihűlt a bögrében. Már megint. Mindig siet, mindig van valami fontosabb dolga, mint hogy velem beszéljen. Néztem a telefonom kijelzőjét, és próbáltam visszaemlékezni, mikor beszélgettünk utoljára igazán. Nem csak arról, hogy mit főztem, vagy hogy mennyi volt a villanyszámla, hanem úgy igazán, szívből. Talán soha.

Anna mindig is zárkózott gyerek volt. Amikor kicsi volt, esténként mesét olvastam neki, de sosem bújt hozzám, inkább a plüssmackóját szorongatta. Az apja elhagyott minket, amikor még csak egyéves volt. Egyedül maradtam, két műszakban dolgoztam a varrodában, hogy mindent megadhassak neki. Azt hittem, ha mindent biztosítok, boldog lesz. De valahogy mindig volt köztünk egy láthatatlan fal.

Aztán jött az a nap, amikor a szomszéd, Marika néni, átjött egy tál süteménnyel. – Gratulálok, Juditkám, hamarosan nagymama leszel! – mondta mosolyogva. Először azt hittem, félreértettem. – Miről beszélsz, Marika? – kérdeztem vissza. – Hát, hogy Anna terhes! Az anyósa már mindenkinek elmondta a piacon. Olyan boldogok! – A sütemény kihűlt a kezemben, a szívem pedig összeszorult.

Azonnal felhívtam Annát, de csak a hangposta jelentkezett. Próbáltam nem sírni, de a könnyeim utat törtek maguknak. Hogy lehet, hogy mindenki tudja, csak én nem? Az anyósa, Ilona, mindig is túl közvetlen volt. Már az esküvőn is úgy viselkedett, mintha ő lenne Anna anyja. Mindig ott volt, amikor Anna beteg volt, ő vitte orvoshoz, ő főzött neki húslevest. Én meg csak dolgoztam, hogy ki tudjam fizetni a lakáshitelt.

Este, amikor Anna végre visszahívott, próbáltam nyugodt maradni. – Szia, anya. Bocsi, hogy csak most hívlak. Fáradt vagyok, sok a munka. – A hangja távoli volt, mintha egy másik világból beszélne. – Anna, igaz, amit Marika néni mondott? – kérdeztem halkan. Kis csend, majd egy sóhaj. – Igen, anya. Terhes vagyok. – Miért nem nekem mondtad el először? – kérdeztem, de a hangom remegett. – Nem tudom… Ilonával többet beszélgetek mostanában. Ő mindig meghallgat. – A szívem összetört. – Én is itt vagyok neked, Anna. – Tudom, anya. De te mindig elfoglalt vagy.

Napokig nem tudtam aludni. A munkahelyemen is csak gépiesen varrtam, a gondolataim máshol jártak. Hol rontottam el? Miért nem tudtam közelebb kerülni a saját lányomhoz? Amikor megszületett, megfogadtam, hogy mindent megteszek érte. De talán túl sokat dolgoztam, túl kevés időt töltöttem vele. Talán, ha többet beszélgetek vele, ha többször mondom neki, hogy szeretem…

Egy vasárnap elhatároztam, hogy átmegyek hozzájuk. Előre szóltam, de Anna csak annyit mondott: – Jól van, anya, de Ilona is itt lesz. – Amikor beléptem a lakásba, Ilona már a konyhában sürgölődött, Anna pedig a kanapén ült, a hasát simogatta. – Szia, Judit! – köszönt Ilona, mintha minden rendben lenne. – Anna, hoztam neked egy kis levest – mondtam, de Ilona már tálalta is a saját főztjét. Anna rám mosolygott, de a mosolyában volt valami fáradtság, valami távolság.

– Anya, kérlek, ne haragudj, hogy nem neked mondtam el először – mondta később Anna, amikor kettesben maradtunk. – Csak… Ilona mindig itt van, mindig segít. Te meg mindig dolgozol. – Próbáltam elmagyarázni, hogy mindent értük tettem, de Anna csak lesütötte a szemét. – Tudom, anya. De néha úgy érzem, nem ismersz igazán. – A szavak úgy vágtak belém, mint a kés.

Hazafelé menet a villamoson ültem, és néztem a várost. Az emberek siettek, mindenki a saját életével volt elfoglalva. Vajon hány anya érzi még így magát? Hányan dolgoznak éjt nappallá téve, hogy mindent megadjanak a gyereküknek, közben pedig elveszítik őket? Otthon leültem az ágy szélére, és elővettem egy régi fényképet Annáról, amikor még kicsi volt. A szeme akkor is komoly volt, de a karjaimban volt. Most már nem enged közel magához.

Másnap reggel Anna felhívott. – Anya, gondolkodtam… Szeretném, ha te is részt vennél a babaváró bulin. Ilona szervezi, de jó lenne, ha te is ott lennél. – Megkönnyebbültem, de éreztem, hogy ez csak egy apró lépés. – Köszönöm, Anna. Nagyon szeretlek. – Én is, anya – mondta halkan.

Most itt ülök, és azon gondolkodom, vajon lehet-e még pótolni az elveszett éveket. Vajon képesek vagyunk-e újra egymásra találni, vagy örökre idegenek maradunk egymás életében? Ti mit gondoltok, van még esély egy anya-lánya kapcsolatot helyrehozni, ha már ennyire eltávolodtunk egymástól?