A suli rettegett bajkeverője rossz lányt választ – 10 másodperc múlva örökre megbánja

– Na, mit bámulsz, Zsófi? – hallottam Gábor hangját a folyosó végéből, miközben a szekrényemhez hajoltam. A hangja éles volt, mint egy penge, és az egész folyosó elcsendesedett, ahogy közeledett felém. A szívem hevesen vert, de nem a félelemtől, hanem a düh miatt. Gábor már hónapok óta terrorizálta az egész iskolát, és most engem választott. Nem tudta, hogy én már régóta készülök erre a pillanatra.

– Nem bámullak, csak próbálok elférni – válaszoltam, és próbáltam nem mutatni, mennyire remeg a kezem. A barátnőm, Eszter, aggódva nézett rám, de nem szólt semmit. Gábor közelebb lépett, és a vállamra tette a kezét. – Mi van, kicsi lány, megijedtél? – kérdezte gúnyosan, miközben a többiek kuncogtak mögötte. A folyosón mindenki tudta, hogy Gáborral nem érdemes ujjat húzni. Mindenki, kivéve engem.

Aznap reggel már éreztem, hogy valami történni fog. Anyám megint veszekedett velem, amiért nem akarok bejárni a matek szakkörre, apám pedig csak a fejét csóválta, mint mindig. – Zsófi, nem lehet mindig elmenekülni a problémák elől – mondta, de én tudtam, hogy most nem fogok elfutni. Az iskolában minden nap egy harc volt, és én már belefáradtam abba, hogy mindig csak hátráljak.

Gábor keze egyre erősebben szorította a vállam. – Engedj el – mondtam halkan, de határozottan. Ő csak nevetett, és még közelebb hajolt. – Mit csinálsz, ha nem engedlek el? – kérdezte, és a hangjában ott volt az a tipikus, lenéző él. A többiek már körénk gyűltek, mindenki a telefonját tartotta, mintha valami show-t néznének. Éreztem, ahogy a düh elönti az arcomat. Nem fogom hagyni, hogy megalázzon. Nem ma.

– Mondtam, hogy engedj el! – kiáltottam, és egy hirtelen mozdulattal lefejtettem a kezét a vállamról. Gábor meglepődött, de csak egy pillanatra. – Na, most aztán nagy bajban vagy, kislány – mondta, és megpróbált visszarántani. De én gyorsabb voltam. Az önvédelmi tanfolyam, amire titokban jártam, most végre hasznosnak bizonyult. Egyetlen mozdulattal kicsavartam a kezét, és hátraléptem. Gábor arca eltorzult a fájdalomtól, és a többiek döbbenten néztek rám.

– Elég legyen! – kiáltottam, és a hangom visszhangzott a folyosón. – Nem félek tőled, Gábor. És szerintem másnak sem kellene. – A csend szinte tapintható volt. Gábor a földön ült, a kezét szorongatta, és először láttam rajta félelmet. A többiek lassan hátrálni kezdtek, és valaki halkan tapsolni kezdett. Eszter odalépett mellém, és megszorította a kezem.

Az igazgató persze azonnal behívatott minket. – Mi történt itt, Zsófi? – kérdezte szigorúan, de a szemében ott volt a megértés. – Gábor zaklatott, és én megvédtem magam – mondtam, és próbáltam nem sírni. Az igazgató bólintott, majd Gáborhoz fordult. – Ez így nem mehet tovább, Gábor. Már régóta figyellek, és most végre bizonyíték is van a viselkedésedre. – Gábor csak hallgatott, és a padlót bámulta. Tudta, hogy most már nem úszhatja meg.

Otthon persze újabb vita várt. Anyám kiakadt, hogy bajba keveredtem, apám viszont büszke volt rám. – Végre kiálltál magadért, Zsófi – mondta, és először éreztem, hogy tényleg hisz bennem. De anyám csak a fejét fogta. – Mi lesz most? – kérdezte kétségbeesetten. – Nem akarom, hogy bajod essen. – Megöleltem, és azt mondtam: – Most már nem félek, anya. És nem is fogok többé.

A következő napokban az iskola teljesen megváltozott. Gábor eltűnt a folyosókról, és a többiek már nem mertek úgy beszélni velem, mint korábban. Sokan odajöttek, hogy gratuláljanak, de voltak, akik szerint túl messzire mentem. – Nem kellett volna így megalázni – mondta egy fiú a párhuzamos osztályból. – De hát ő kezdte! – védett meg Eszter. Én csak hallgattam, és próbáltam feldolgozni, mi történt.

Egy este Gábor anyukája felhívott. – Zsófi, szeretném, ha beszélnél Gáborral. Nagyon megviselte, ami történt – mondta sírva. Először nemet akartam mondani, de végül elmentem hozzájuk. Gábor ott ült a szobájában, és úgy nézett rám, mint aki soha többé nem akar bántani senkit. – Sajnálom – mondta halkan. – Nem tudtam, hogy ennyire fáj, amit csinálok. – Csak bólintottam. – Remélem, tanultál belőle – mondtam, és eljöttem.

Azóta sok minden megváltozott. Már nem félek kiállni magamért, és másokat is bátorítok, hogy tegyék ugyanezt. De néha még mindig elgondolkodom: vajon tényleg jól tettem, hogy így reagáltam? Vagy lett volna más út is? Ti mit tettetek volna a helyemben?