Segítség! A testvérem pénzt követel az esküvőjére, és szétszakítja a családunkat
– Nem érdekel, Anikó! Ez az én részem! Jogom van hozzá! – Gábor hangja visszhangzott a kicsi, dohos konyhában, miközben anyám remegő kézzel próbálta letörölni a könnyeit a kockás kötényébe.
Az ablaknál álltam, ökölbe szorított kézzel, és néztem, ahogy a májusi eső csíkokat húz a régi üvegen. Minden csepp olyan volt, mintha a szívemet ütné. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer így fogunk veszekedni – pénzért, házért, valamiért, ami egyszerre jelentéktelen és mindennél fontosabb.
– Gábor, kérlek… – apám hangja fáradt volt, mintha minden szóval egy évtizedet öregedne. – Ez az otthonunk. Itt nőttetek fel, te is, Anikó is. Hogy kérheted, hogy eladjuk?
Gábor keserűen felnevetett:
– Mit csináljak? Szeretnék egy rendes esküvőt! Nem hívhatom meg az egész rokonságot egy lepukkant vendéglőbe! Mindenki rajtunk nevetne, ha nem csináljuk meg rendesen!
– Tényleg fontosabb a pénz, mint a családod? – nem bírtam tovább, kitört belőlem. – Szerinted anya és apa hol fognak lakni, ha eladjuk a házat?
Rám nézett azzal a tekintettel, amitől mindig bűntudatom támadt, még akkor is, ha semmit sem csináltam.
– Te vagy a nagyobb, ugye? Mindig te voltál a példakép. Miért nem tudsz egyszer támogatni? Vagy legalább nem akadályozni?
Anyám zokogni kezdett. Apám felállt, és kiment az esőbe. Egyedül maradtam Gáborral a konyhában.
– Nem látod, hogy megölöd őket ezekkel a követelésekkel? – suttogtam. – Egész életükben ezért a házért dolgoztak. Ez mindenük.
– És én? Nekem nincs jogom semmihez? – a szeme dühösen csillogott, de mögötte ott volt a fájdalom is. – Te elmentél Pestre, éled a saját életed. Én itt maradtam, segítettem nekik. Most legalább egyszer szeretnék valamit magamnak!
– Ez nem így megy… – próbáltam átölelni, de elhúzódott.
Az este csendben telt. Anyám nem evett. Apám némán bámulta a tévét, hang nélkül. Én az ágyamban feküdtem, és hallgattam, ahogy Gábor a menyasszonyával, Katával beszél telefonon:
– Igen, megint veszekedtünk… Nem tudom, mi lesz… Ha nem adják oda a pénzt, nem lesz olyan az esküvő, amilyet szeretnénk…
Másnap reggel anyám megfogta a kezem:
– Anikó, beszélj vele… Te mindig okosabb voltál. Nem bírom így nézni…
– Anya, már felnőtt. Nem adhatunk meg neki mindent csak úgy.
– És ha elmegy? Ha soha többé nem beszél velünk?
Ez volt a legnagyobb félelme. Nem a pénz, nem a ház – hanem hogy elveszíti a fiát örökre.
Este leültünk mind a négyen az asztalhoz. Apám összekulcsolta a kezét az asztalon, és halkan mondta:
– Gábor, ha ez ennyire fontos neked… eladjuk a házat.
Anyám felsikoltott. Felpattantam:
– Nem! Ez zsarolás!
Gábor egy pillanatig hallgatott, majd halkan megszólalt:
– Nem akarlak bántani titeket… Csak… mindig úgy érzem, hogy senki vagyok. Mindenkinek van valamije, én mindig csak a második vagyok.
Sokáig csend volt. Anyám sírva átölelte:
– Te mindig a fiunk maradsz. De ez a ház mindenünk.
Gábor felkiáltott:
– Akkor a pénz fontosabb nálatok, mint én!
Kirohant, becsapta az ajtót.
A következő napok pokol voltak. Senki nem beszélt senkivel. Anyám egész nap sírt. Apám egy éjszaka alatt tíz évet öregedett. Én azon gondolkodtam, vegyek-e fel hitelt, csak hogy Gábor megkapja a pénzt, és vége legyen ennek a rémálomnak.
Egy este a vasútállomáson találtam rá, bőrönddel a kezében.
– Hová mész? – kérdeztem halkan.
– Katához. Ott fogok lakni. Itt már nincs helyem.
Leültem mellé a padra.
– Tudod, mennyire fáj ez mindenkinek? Nem tudnád egyszerűen megbocsátani? Újrakezdeni?
Rám nézett, könnyes szemmel:
– És te tudnál?
Nem tudtam mit mondani.
Most három hónap telt el. Gábor ritkán hív. A szüleim árnyékai önmaguknak. Én még mindig azon gondolkodom – többet kellett volna tennem? Vagy néha hagyni kell, hogy az emberek maguk tanulják meg a leckét?
Ti mit tennétek a helyemben? Mi fontosabb: a család vagy az igazságérzet?