Kérlek, fogadd be ezt a két lányt – Egy magyar tanyán a múlt árnyai között

– Ne féljetek, mondtam, miközben a láncokat próbáltam lefejteni a két lány csuklójáról. Az eső úgy verte a verandát, mintha az ég is sírna. A sötétben csak a petróleumlámpa fénye világította meg az arcukat: egyikük, a fiatalabb, Zsófi, remegett, a másik, Anna, dacosan nézett rám, mintha bármelyik pillanatban nekem esne.

– Miért hoztak ide minket? – kérdezte Anna, hangja éles volt, mint a kés.

Nem tudtam válaszolni. A postás, aki a lányokat hozta, csak egy levelet adott át, rajta a nevem: „Tisztelt Szabó László! Tartozom önnek. Fogadja ezt a két lányt, ahogy jónak látja. – Balla Gábor”. Balla Gábor neve, mint egy régi seb, lüktetett bennem. Tíz éve nem hallottam felőle, mióta az a végzetes éjszaka mindent elvett tőlem.

A lányokat beengedtem a házba. A konyhában csend volt, csak a régi falióra kattogott. Elővettem a vésőt, és levágtam a láncokat. – Itt nem vagytok rabok, mondtam, de a hangom idegenül csengett a saját fülemben is.

Aznap este három tányér levest tettem az asztalra. Zsófi alig evett, Anna csak bámult rám. Aztán, amikor elaludtak a vendégszobában, én a kandalló előtt ültem, és a múltam kísértett. A feleségem, Marika, és a kisfiam, Peti. Mindketten meghaltak azon az éjszakán, amikor a tolvajok betörtek a tanyára. Egyiküknek sikerült elmenekülnie – a hátán egy hosszú, csúnya sebbel, amit én vágtam rá. Azóta is minden éjszaka látom magam előtt a vért, a tüzet, a sikolyokat.

A következő napokban a lányok egyre otthonosabban mozogtak. Megmutattam nekik, hogyan kell fejni, hogyan kell a kertet gondozni. Anna hamar ráérzett a munkára, Zsófi viszont gyakran elbámult a távolba, mintha valamitől tartana. Egy este, amikor már azt hittem, alszanak, meghallottam, ahogy suttognak.

– Nem olyan, mint gondoltuk, Anna – mondta Zsófi. – Nem bántott minket.

– Akkor is meg kell találnunk a dobozt, különben apáék meghalnak – válaszolta Anna.

A szívem kihagyott egy ütemet. Lassan felálltam, és a régi vadászpuskámmal a kezemben odaléptem az ajtajukhoz. Kopogtam, majd benyitottam. A lányok összerezzentek.

– Mondjátok el, miért vagytok itt valójában – kértem csendesen.

Anna először hallgatott, de végül megtört. Elmondta, hogy Balla Gábor fogva tartja a szüleiket, és csak akkor engedi el őket, ha megszerzik tőlem azt a régi, rozsdás dobozt, amit még évekkel ezelőtt ástam el a kertben. A doboz, amit egy haldokló férfi adott át nekem, azzal a kéréssel, hogy ne nyissam ki, csak adjam tovább annak, akiben igazán megbízom.

– Tudja, mi van benne? – kérdezte Anna.

– Nem – hazudtam. Valójában tudtam: egy térkép, ami egy elásott aranykincshez vezet. De ez a kincs csak bajt hozott mindenkire, aki valaha is a közelébe került.

A lányok sírtak. – Ha nem visszük el a dobozt, apánkat és anyánkat megölik – zokogta Zsófi.

A múltam újra rám szakadt. A feleségem és a fiam is áldozatai lettek annak, hogy én segítettem egy idegennek. Most újra választanom kellett: segítek, vagy hagyom, hogy mások is szenvedjenek?

– Segítek nektek – mondtam végül. – De nem úgy, ahogy Balla akarja.

Aznap éjjel előástam a dobozt a régi diófa tövéből. A kezem remegett, amikor letöröltem róla a sarat. A lányok ott álltak mögöttem, a szemükben remény és félelem keveredett.

– Holnap elmegyünk Ballához. De nem adjuk oda neki a dobozt, csak egy hamisítványt. Megpróbáljuk kiszabadítani a szüleiteket.

Anna bólintott. – Köszönöm, László bácsi.

Másnap hajnalban elindultunk a közeli falu felé. A hamis dobozt Zsófi vitte, én a puskát rejtettem a kabátom alatt. A Balláék tanyáján négy fegyveres várt ránk. Balla Gábor ott állt, a hátán a hosszú, csúnya sebhely, amit én okoztam neki évekkel ezelőtt.

– Megtaláltátok? – kérdezte gúnyosan.

– Itt van – mondta Anna, és átnyújtotta a dobozt.

Balla felnyitotta, és amikor meglátta, hogy csak kövek vannak benne, eltorzult az arca. – Azt hiszitek, átverhettek? – ordította, és fegyvert rántott. A lányok szüleit előrángatták, véresek, megtörtek voltak.

– Engedd el őket! – kiáltottam, és a puskámat Balla mellkasára szegeztem.

A következő pillanatokban minden felgyorsult. Lövések dördültek, a lányok a földre vetették magukat, én pedig a régi ösztöneimre hagyatkozva harcoltam. Az egyik fegyveres eltalált, a vállamba égett a golyó, de nem álltam meg. Anna egy kővel leütötte az egyik támadót, Zsófi a szüleihez rohant. Végül Balla maradt egyedül, vérző vállal, a földön térdelve.

– Te voltál az, aki mindent elvett tőlem – mondtam neki. – Most vége.

Balla csak nevetett, de a szemében félelem csillant. – A múltad sosem enged el, Szabó.

Nem öltem meg. Nem tudtam. A rendőrségre bíztam, akik a lövések hallatán már úton voltak. A lányok szülei sírva öleltek át, Anna és Zsófi pedig némán álltak mellettem.

A sebesülésem lassan gyógyult, de a lelkem még mindig vérzett. A lányok és a szüleik néhány hétig maradtak a tanyán, segítettek a munkában, és lassan újra megtanultam bízni. Egy este Anna leült mellém a verandán.

– Miért segített nekünk, amikor annyiszor bántották már az emberek? – kérdezte halkan.

– Mert nem akarom, hogy más is úgy szenvedjen, ahogy én – feleltem.

A múltam árnyai talán sosem tűnnek el teljesen, de most először érzem, hogy talán van remény. Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani magunknak, ha másoknak már megbocsátottunk? És vajon lehet-e új életet kezdeni ott, ahol minden darabokra hullott?

Mit gondoltok, ti mit tettetek volna a helyemben? Tudnátok bízni újra az emberekben, vagy örökre a múlt foglyai maradnátok?