„Anyám lakását adta nekünk, de a feleségem igazi arca csak ezután mutatkozott meg” – Egy budapesti férfi vallomása

– Már megint anyádhoz mész? – csattant fel Go… azaz, most már csak „a feleségemnek” hívom magamban, mert a nevét kimondani is fáj. Ott álltam az előszobában, a kabátomat húztam, és próbáltam nem felrobbanni. – Igen, megyek. Hetek óta nem láttam, és tudod, hogy mostanában mennyire rosszul van – válaszoltam halkan, de a hangom remegett.

Go… a feleségem, akit valaha a legszebbnek láttam a világon, most csak a szemét forgatta. – Akkor menj! De ne várd, hogy én is elmegyek arra a porfészekbe. Nekem elég volt a múltkor is, amikor majdnem elütött egy traktor a faluban. – A hangjában ott volt az a lenézés, amit azóta ismertem fel, mióta anyám nekünk adta a lakását.

Pedig minden olyan szépen indult. Anyám, az egyetlen élő rokonom, egész életében csak dolgozott. Nappal a piacon árult, éjszaka egy kisboltban takarított, hogy nekem legyen mit enni, legyen miből tanulnom. Soha nem panaszkodott, csak néha, amikor a keze már annyira fájt, hogy alig tudta felemelni a szatyorral a krumplit.

Aztán jött Go… a feleségem. Az egyetemen mindenki őt csodálta, a fiúk sorban álltak, hogy csak egy pillantást kapjanak tőle. Miss Egyetem lett, és amikor egyszer mellém ült egy vizsgán, azt hittem, álmodom. Segítettem neki, átment, aztán újra és újra hozzám fordult. Végül elhívott moziba, és onnantól minden megváltozott.

A diplomaosztó után megkértem a kezét. Azt hittem, én vagyok a legszerencsésebb ember a világon. De a szülei… már az első találkozásnál éreztették, hogy nem vagyok elég jó. – A lányunk többet érdemel – mondta az apja, miközben a szemembe sem nézett. Az anyja csak szipogott, mintha valami tragédia történt volna.

Lakásunk nem volt, albérletre nem futotta. Anyám ekkor mondta: – Fiam, vidd csak a lakást, én visszamegyek a faluba. Ott legalább csend van, és a kertben elbíbelődöm. – A szívem majd megszakadt, de tudtam, hogy nincs más választásunk.

Az esküvő után beköltöztünk. Go… szülei egy új autót adtak neki nászajándékba. – Ez csak az enyém – mondta, amikor megkérdeztem, elvihetem-e anyámhoz. – Ha akarsz menni, menj vonattal. – Nem értettem, miért ilyen rideg.

Az első hónapokban még próbáltam mindent megtenni, hogy boldog legyen. Ha a barátnőihez akart menni, vittem, ha a rokonaihoz, mentem vele. De amikor én kértem, hogy jöjjön velem anyámhoz, mindig talált kifogást. Egy idő után már csak veszekedések voltak. – Miért kell mindig anyádat támogatni? – kérdezte egy este, amikor látta, hogy pénzt utalok anyámnak. – Mert nincs más, csak én – válaszoltam. – És ha nem segítek, éhen hal. – Erre csak legyintett. – Az a te dolgod, de én nem fogom eltartani a vénasszonyt.

Egyre többször aludtam a kanapén. Ha nem teljesítettem a kívánságait, büntetett: nem szólt hozzám, vagy egyszerűen kizárt a hálószobából.

Egyik este, amikor hazaértem a munkából, a lakásban csend volt. Go… a nappaliban ült, a telefonját nyomkodta. – Beszélnünk kell – mondta hűvösen. – Ha még egyszer pénzt adsz anyádnak, elválok. – A szívem összeszorult. – Ezt nem gondolhatod komolyan… – De, nagyon is komolyan gondolom. Elegem van abból, hogy mindig csak az anyáddal foglalkozol.

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam, hol rontottam el. Anyám egész életében csak értem élt, most pedig a feleségem azt várja, hogy elforduljak tőle. Másnap reggel, amikor Go… elment dolgozni, felhívtam anyámat. – Fiam, ne veszekedj miattam. Én már megszoktam a magányt – mondta csendesen. De a hangja remegett.

Hetekig tartott a huzavona. Go… egyre többször fenyegetőzött válással, én pedig egyre inkább éreztem, hogy elveszítem önmagam. Egy este, amikor a fürdőszobában ültem, a tükörbe néztem, és nem ismertem fel a saját arcomat. Hol van az a fiú, aki mindent megtett az anyjáért? Hol van az a férfi, aki hitt abban, hogy a szeretet mindent legyőz?

Aztán egy nap, amikor Go… ismét kiabált velem, mert meglátta, hogy anyámnak vettem gyógyszert, valami eltört bennem. – Elég volt – mondtam halkan. – Ha választanom kell, én az anyámat választom. – Go… csak nevetett. – Akkor menj vissza hozzá a faluba! – kiabálta, és becsapta maga mögött az ajtót.

Másnap beadtam a válókeresetet. Nem volt könnyű, de tudtam, hogy nem élhetek tovább így. Anyám, amikor megtudta, csak annyit mondott: – Fiam, büszke vagyok rád.

Most, hogy itt ülök a régi lakásban, egyedül, azon gondolkodom: vajon tényleg ennyit ér egy házasság? Hogy lehet, hogy valaki, akit szerettünk, ilyen könnyen elfordul tőlünk, ha már nem vagyunk hasznosak? Vajon tényleg csak az érdek számít, vagy van még helye a szeretetnek ebben a világban?

Mit gondoltok, ti mit tennétek a helyemben? Megéri feláldozni a családot egy kapcsolatért, ahol csak az érdek számít?