Harminc éve élek ebben a panelban, mindig én voltam az, aki segített, összefogott, sütött, szervezett. Most, amikor nekem lett volna szükségem egy jó szóra vagy egy tál levesre, mindenki elfordult. Vajon tényleg ennyire elidegenedtünk egymástól, vagy csak én hittem, hogy számítok valakinek?
Egy szűkös albérletben, két kisgyerekkel, a férjemmel, Gáborral próbálunk boldogulni Budapesten. Anyám és nagymamám, bár megtehetnék, nem segítenek rajtunk, sőt, gyakran vágják a fejemhez: „Te választottad ezt az életet!” A történetem arról szól, hogyan próbálok kitörni a kilátástalanságból, miközben a családi kapcsolatok egyre jobban megmérgeződnek.
Egy esős, szürke délutánon, amikor a házban csak a falióra kattogása töri meg a csendet, rájövök, hogy már hetek óta nem hallottam a gyerekeim hangját. Mindent nekik adtam, most mégis egyedül vagyok, és elhatározom: vagy segítenek, vagy eladom a házat, hogy méltósággal élhessek tovább. Ez a történet arról szól, hogyan próbál egy anya visszakapaszkodni a saját családjába, miközben szembenéz a magány és az elhanyagoltság fájdalmával.
Az én nevem Judit, és mindig is csendes, visszahúzódó ember voltam a lakótelepen. A fiam születése után azonban minden megváltozott, amikor a szomszéd, Marika néni túl messzire ment a kíváncsiságával. Ez a történet arról szól, hogyan tanultam meg kiállni magamért és a családomért, még akkor is, ha ezzel megbotránkoztatom a környezetemet.
