Öt gyermeket neveltem fel, de egyik sem akarja etetni az apját – Egy magyar apa drámája

– Nem szégyellitek magatokat? – ordítottam, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a hideg, üres tányért bámultam. A szívem a torkomban dobogott, a kezem remegett, ahogy a kanalat szorongattam. A feleségem, Margit, a sarokban állt, karba tett kézzel, és csak nézett rám, mintha már rég feladta volna a reményt, hogy valaha is megértenek a gyerekeink.

– Apa, ne kezd már megint! – szólt oda fáradtan a legidősebb fiam, Gábor. – Mindig csak a panasz, a szemrehányás. Mi is dolgozunk, nekünk is van családunk, bajunk elég.

– Bajotok? – csattantam fel. – Amikor kicsik voltatok, én is dolgoztam, éjjel-nappal, hogy legyen cipő a lábatokon, meleg étel az asztalon! Most meg, hogy öreg vagyok, egy tányér levest is sajnálni kell?

A legkisebb lányom, Zsófi, lesütötte a szemét. – Apa, ne haragudj, de nekem is csak egy fizetésem van, a gyerekek folyton betegek, a férjem külföldön dolgozik. Nem tudok többet segíteni.

Margit felsóhajtott, és halkan, szinte csak magának mondta: – Látod, Béla, ilyen világ van most. Mindenki magáért él. Régen más volt, de most már nem számít a család.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Emlékszem, amikor még fiatal voltam, a szüleim házában mindig volt hely mindenkinek. Nagyapám a sarokban pipázott, nagymamám a sparhelt mellett kavarta a levest, és a család összetartott, akármi történt. Most meg… most már csak a csend maradt.

A gyerekeim mind elmentek. Gábor Budapesten él, nagy házban, de sosem hív meg. Péter, a középső fiam, vidéken dolgozik, ritkán látom. Zsófi, a legkisebb, egyedül neveli a két gyerekét, és mindig siet. Anna, a másik lányom, Németországban van, csak karácsonykor ír egy üzenetet. A legkisebb, Tamás, még egyetemista, de már most azt mondja, hogy nem akar itthon maradni, mert itt nincs jövő.

Egyik este, amikor Margit már aludt, leültem a régi fotelomba, és csak bámultam a falat. A régi családi képek ott lógtak a falon: öt gyerek, mind mosolyog, én meg Margit középen, fiatalon, tele reménnyel. Akkor még azt hittem, ha mindent megadok nekik, majd öregkoromra visszakapom a törődést. Hogy majd együtt leszünk, segítünk egymásnak, ahogy az rendje.

De most? Most csak a csend válaszol. Margit is egyre fáradtabb, a nyugdíjunk alig elég a rezsire, gyógyszerre. Néha Margit sírva fakad, amikor a postás meghozza a csekkeket. – Béla, miből fizetjük ki ezt is? – kérdezi, de már nincs válaszom.

Egy vasárnap délután, amikor végre mind az öt gyerek hazajött, Margit ünnepi ebédet főzött. A ház megtelt élettel, gyerekzsivajjal, nevetéssel. De amikor az asztalhoz ültünk, a beszélgetés hamar feszültté vált.

– Apa, miért nem adod el a házat, és költöztök be egy idősek otthonába? – kérdezte Gábor, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– Idősek otthona? – kérdeztem vissza döbbenten. – Ez a ház az életem! Itt nőttetek fel, minden téglája a munkám, a verejtékem. Most meg csak úgy eladjam?

– De apa, nekünk sincs pénzünk segíteni – mondta Anna a telefonon keresztül, mert ő csak videóhíváson volt jelen. – Ott legalább gondoskodnak rólatok.

– Gondoskodnak? – nevettem keserűen. – Idegenek? És ti? Ti nem érzitek, hogy tartozunk egymásnak valamivel?

A gyerekek egymásra néztek, feszengtek. Margit próbált békíteni, de már késő volt. A szavak kimondódtak, és ott maradtak a levegőben, mint valami nehéz, sűrű köd.

Aznap este Margit sírva borult a vállamra. – Béla, lehet, hogy tényleg nekik van igazuk? Lehet, hogy mi vagyunk a hibásak, mert mindent rájuk áldoztunk, és most már nem tudnak visszaadni?

– Nem, Margit – mondtam halkan. – Mi csak szerettük őket. A szeretet nem lehet hiba.

De ahogy teltek a napok, egyre inkább úgy éreztem, mintha láthatatlan lennék. A faluban is egyre kevesebb az öreg, mindenki vagy meghalt, vagy elköltözött. A boltban a fiatalok rám sem néznek, csak a pénztáros, Marika, kérdezi néha: – Hogy van, Béla bácsi? – De ő is siet, nincs ideje beszélgetni.

Egyik este, amikor már csak ketten ültünk Margittal a konyhában, megkérdeztem:

– Margit, szerinted miért lett ilyen a világ? Miért nem számít már a család?

Margit csak megrázta a fejét. – Talán túl sokat vártunk. Talán a gyerekeink is túlterheltek. De az biztos, hogy valami elveszett.

Azóta minden nap ugyanaz. Felkelek, megiszom a kávémat, Margit gyógyszereit készítem elő, aztán leülök a fotelba, és várom, hogy valaki hívjon. Néha Gábor felhív, de csak pár percig beszél. Anna ír egy üzenetet, hogy minden rendben. Zsófi néha hoz egy kis süteményt, de siet, mert mennie kell a gyerekekért. Tamás már ritkán jön haza, Péter is csak ünnepekkor.

Aztán egy nap Margit rosszul lett. Bevitték a kórházba, én meg ott ültem a folyosón, és vártam. A gyerekeim közül csak Zsófi jött el, a többiek azt mondták, nem tudnak szabadságot kivenni. Margit végül jobban lett, de azóta még csendesebb.

Most már csak ketten vagyunk, és minden este ugyanazt kérdezem magamtól: Vajon hol rontottuk el? Miért lett ilyen a világ? Miért van az, hogy öt gyermeket neveltem fel, de öregkoromra egyedül maradtam?

Talán túl sokat vártam. Talán a szeretet nem jár vissza. De mégis, amikor este leülök a régi fotelomba, és a családi képeket nézem, csak egy kérdés marad bennem:

– Tényleg ennyit ér ma egy apa, aki mindent feláldozott a családjáért?

Vajon mások is így érzik? Vagy csak én vagyok ilyen naiv, hogy hittem: a szeretet egyszer visszajár?