A csend hangjai – Egy szerelem vége Budapesten

– Miért nem hívsz vissza? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a Duna-parton álltam, és a szél belekapott a hajamba. A vonal másik végén csak csend volt. Aztán Gábor végül megszólalt: – Bocsánat, most épp sok a dolgom. Majd írok, jó? – És már le is tette.

Ott álltam a Margit híd lábánál, és éreztem, ahogy a szívem egyre nehezebb lesz. Ez már a harmadik alkalom volt ezen a héten, hogy én kerestem őt, és ő csak üzenetben válaszolt, ha egyáltalán. Az üzenetei rövidek voltak, semmitmondóak: „Szia! Minden oké?” vagy „Majd beszélünk.” Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy kellemetlen teher az életében.

A barátnőm, Eszter már hetek óta mondogatta: – Zsófi, ne hagyd magad! Ha tényleg szeretne, nem így viselkedne. De én mindig mentegettem Gábort: – Biztos sok a munkája az irodában. Tudod, most kapott új projektet.

De aztán jött az a péntek este, amikor végre sikerült rávennem, hogy találkozzunk. Elmentünk egy kis kávézóba a Bartók Béla úton. Én izgatottan készülődtem, új ruhát vettem, még a hajamat is fodrásznál csináltattam meg. Ő viszont késve érkezett, fáradtan leült, és alig nézett rám.

– Mi baj van? – kérdeztem halkan.
– Semmi – felelte kurtán. – Csak fáradt vagyok.

Próbáltam beszélgetni vele, de minden témát elütött. Amikor szóba hoztam, hogy bemutathatna végre a barátainak vagy a családjának, csak legyintett:
– Most nem alkalmas. Majd egyszer.

Hazafelé menet Eszterrel találkoztam össze a villamoson. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben.
– Megint elutasított? – kérdezte együttérzően.
– Igen… Nem akar bemutatni senkinek. Olyan érzésem van, mintha titkolna.
– Zsófi, ez nem normális! Egy férfi, aki szeret, büszke rád. Nem rejteget.

Otthon anyám is szóvá tette:
– Már megint sírsz miatta? Kislányom, te többet érdemelsz! Apád is ilyen volt fiatalon… mindig csak magára gondolt.

Aznap éjjel alig aludtam. Folyton azon járt az eszem: vajon tényleg csak én képzelem bele magam ebbe a kapcsolatba? Vagy Gábor tényleg nem akar tőlem semmit?

A következő napokban próbáltam nem keresni őt. Vártam, hogy jelentkezzen. De nem hívott. Csak egy rövid üzenet jött hétfő este: „Szia! Hogy vagy?” Semmi több.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Judit egyszer félrehívott:
– Zsófi, minden rendben? Olyan szomorúnak tűnsz mostanában.
– Csak… van valaki az életemben, de nem tudom, mit akar tőlem.
– Ha tényleg szeretne, azt éreznéd. Nem kéne találgatnod.

Egyik este aztán váratlanul felhívott Gábor:
– Szükségem lenne egy szívességre… Tudnál kölcsönadni húszezer forintot? Csak pár napra.

Akkor valami eltört bennem. Rájöttem: csak akkor keres, ha szüksége van valamire. Soha nem kérdezi meg igazán, hogy én hogy vagyok. Nem érdeklik az álmaim, a vágyaim.

Másnap reggel úgy döntöttem: véget vetek ennek az egésznek. Felhívtam:
– Gábor, beszélnünk kell.
– Most nem érek rá – mondta fásultan.
– Akkor majd én mondom el: ennek vége. Nem akarok többé olyan kapcsolatban élni, ahol csak akkor számítok, ha neked kell valami.

Csend lett a vonalban. Aztán csak annyit mondott:
– Ahogy gondolod.

Letettem a telefont és sírtam. De ez most más sírás volt: felszabadító. Mintha egy óriási súlyt dobtam volna le magamról.

Este Eszterrel találkoztam egy pohár bor mellett.
– Büszke vagyok rád! – mondta mosolyogva. – Végre kiálltál magadért.
– Félek egyedül lenni – vallottam be halkan.
– De legalább önmagad maradsz. És majd jön valaki, aki tényleg értékel téged.

Azóta eltelt néhány hét. Néha még eszembe jut Gábor, de már nem fáj annyira. Inkább magamra figyelek: újra elkezdtem festeni, eljárok futni a Városligetbe. Anyám is büszke rám – ezt ritkán mondja ki hangosan.

Most már tudom: nem szabad beérni kevesebbel annál, mint amit megérdemlünk. De vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan várnak hiába egy üzenetre vagy egy telefonhívásra?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet reménykedni valakiben, aki sosem adja meg azt a törődést és szeretetet, amire mindannyian vágyunk?”