„Akkor jöttem rá, hogy a betegségem csak a kezdet volt” – Amikor hazaértem a kemóról, a férjem a szeretőjével csókolózott a nappalinkban
– Ez most komoly, Laci? – kérdeztem rekedt hangon, miközben a kulcs még mindig a kezemben remegett. A lakásban furcsa csend volt, csak a tévé zúgott halkan a háttérben. A nappali ajtajában álltam, és előttem Laci, a férjem, éppen Bettyt csókolta. Betty, akit eddig csak futólag ismertem a munkahelyi karácsonyi bulikról. Aznap jöttem haza a kemoterápiáról, kopott fejkendőm alatt izzadtam, és minden porcikám fájt. Azt hittem, ha hazaérek, végre leülhetek egy bögre teával, és Laci majd mellém ül, ahogy régen. Ehelyett ott álltam, mint egy idegen a saját otthonomban.
– Zsuzsi, ez nem az, aminek látszik… – kezdte Laci, de Betty már felállt, és kihúzta magát.
– Szerintem pontosan az – vágtam közbe. – Nem kell magyarázkodnod.
Azt hittem, hogy ilyenkor majd sírok vagy kiabálok, de csak ürességet éreztem. Mintha minden erőm elhagyott volna. Laci zavartan nézett rám, Betty pedig leült a kanapéra, mintha máris ő lenne itt az úrnő.
– Zsuzsi… – mondta Laci halkan. – Nem akartam, hogy így tudd meg.
– Akkor mikor? Amikor már nem élek? – kérdeztem keserűen.
Betty felnevetett. – Ne dramatizáld túl. Mindenki hibázik.
Azt hiszem, ekkor tört el bennem valami végleg. Felmentem a hálószobába, elővettem a bőröndömet, és elkezdtem pakolni. Minden mozdulat fájt: nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. Az emlékek minden ruhadarabhoz hozzátapadtak: az első közös balatoni nyaralásunk pólója, az esküvői cipőm doboza…
Laci utánam jött.
– Zsuzsi, kérlek… Ne menj el! Ez csak egy hiba volt! Én szeretlek!
– Szeretsz? Akkor miért csókoltad meg őt? Miért pont most? – kiáltottam rá. – Amikor minden napom harc az életért?
Laci letérdelt elém.
– Kérlek… Nem tudom mi ütött belém. Féltem… Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz. Gyenge vagyok…
– Én is félek! De én nem menekülök más karjaiba! – zokogtam.
Betty eközben hangosan telefonált valakivel a nappaliban.
– Igen, Laci most épp sír… Igen, szerintem Zsuzsi elmegy…
A bőröndöm kerekét húztam végig a parkettán. Laci még mindig könyörgött.
– Adj még egy esélyt! Megváltozom!
– Most már késő – mondtam halkan.
Az ajtóban megálltam. Visszanéztem: Laci térden állva sírt, Betty pedig már félig elfoglalta a kanapét. Egy pillanatra elbizonytalanodtam: tényleg ezt akarom? Egyedül maradni betegen?
De aztán eszembe jutott minden fájdalmas éjszaka, amikor Laci nem volt mellettem. Minden reggel, amikor egyedül mentem kezelésre. Minden alkalommal, amikor úgy éreztem: már csak én harcolok kettőnk helyett.
Kimentem az ajtón. A lépcsőházban mély levegőt vettem. A szomszéd néni kinézett az ajtaján.
– Jól van, Zsuzsikám?
– Most már igen – mondtam neki mosolyogva.
Az anyámhoz költöztem vissza Zuglóba. Anyu először csak annyit mondott:
– Tudtam én… Tudtam én, hogy ez a Laci nem való hozzád! De most már itthon vagy. Majd együtt túl leszünk ezen is!
Az első hetek nehezek voltak. Anyu minden reggel főzött nekem húslevest, és esténként együtt néztük a Barátok közt ismétlését. Néha sírtam a fürdőszobában, néha dühös voltam mindenkire. De lassan elkezdtem újra élni.
A kemoterápia után hullott a hajam, de anyu kötött nekem színes sapkákat. A régi barátnőim is visszatértek az életembe: Ildi minden szombaton áthozta a kedvenc sütimet; Vera pedig elvitt sétálni a Városligetbe.
Laci többször is próbált hívni. Egyszer még el is jött anyuhoz.
– Zsuzsi! Kérlek! Nem tudok nélküled élni! Betty csak egy fellángolás volt!
Anyu kitessékelte az ajtón:
– Menjen csak vissza ahhoz a Bettyhez! Az én lányom többet érdemel!
Néha mégis elbizonytalanodtam: tényleg jobb így? Mi lesz velem egyedül? Mi lesz, ha visszaesik a betegségem?
Egy este Ildi ezt mondta:
– Zsuzsi! Te túlélő vagy! Ha ezt kibírtad – a rákot meg Lacit –, akkor már bármit kibírsz!
És igaza volt. Hónapok teltek el. Visszamentem dolgozni részmunkaidőben egy zuglói könyvtárba. Új embereket ismertem meg. Egyik nap egy kedves férfi jött be könyvet kölcsönözni – Tamásnak hívták –, és hosszasan beszélgettünk magyar irodalomról.
Most itt ülök anyu konyhájában egy bögre teával. Nézem az esőt az ablakon át és azon gondolkodom: vajon tényleg mindent elveszítettem? Vagy éppen most kezdtem el igazán élni?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb új életet kezdeni egyedül?