A férfi, akinek mindene megvolt – kivéve a lelki békét

– Még egy pohárral? – kérdezte Zsófi, miközben a kristálypoharat a bárpultra tette. A budai lakásom ablakán túl a város fényei szikráztak, de bennem csak sötétség volt. – Nem kell, köszönöm – feleltem halkan, és elfordultam. Zsófi már régóta csak egy arc volt a sok közül; egy újabb társaság, ami elterelte a figyelmemet a valódi ürességről.

A nevem Gábor Szilágyi. Negyvenhárom éves vagyok, és ha valaki kívülről nézné az életemet, azt mondaná: mindent elértem. Saját ingatlanfejlesztő cégem van, luxusautóval járok, és minden este más étteremben vacsorázom. De amikor éjjel egyedül maradok, csak a csend marad velem – és a gondolataim.

Aznap este is, amikor Zsófi elment, leültem az ablak elé. A Duna túlpartján a Parlament fényei ragyogtak. Eszembe jutott apám hangja: „Fiam, ne feledd, honnan jöttél!” De én már rég elfelejtettem. A pénz és a siker elvakított. Anyámmal hónapok óta nem beszéltem, öcsémmel pedig utoljára akkor találkoztam, amikor a nagymama temetésén összevesztünk az örökségen.

A telefonom pittyent: újabb e-mail az ügyvédemtől. Egy újabb peres ügy, egy újabb harc. Minden napom erről szólt: harcolni, bizonyítani, győzni. De kinek? Magamnak? A világnak? Vagy csak apám emlékének?

Másnap reggel korán keltem. Az irodában már várt rám Dóri, az asszisztensem. – Gábor, az édesanyja hívta – mondta óvatosan. – Azt mondta, fontos lenne beszélniük. – Majd visszahívom – morogtam, de tudtam, hogy nem fogom. Nem akartam hallani a szemrehányásait: „Miért nem jössz haza? Miért nem vagy olyan, mint régen?”

Aznap este mégis felhívtam. Anyám hangja remegett: – Gábor, kérlek… hiányzol. Az öcséd is… Nem lehetne…? – Nem most, anya! – vágtam közbe türelmetlenül. – Rengeteg dolgom van! – És letettem.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és először éreztem azt, hogy minden sikerem ellenére valójában vesztes vagyok. Nincsenek barátaim, csak üzleti partnereim. Nincsenek szerelmeim, csak futó kapcsolataim. A családom pedig… talán már sosem bocsát meg.

Egy héttel később váratlanul beállított hozzám az öcsém, Péter. – Gábor, beszélnünk kell! – mondta dühösen. – Anyu beteg! És te még csak rá sem nézel! Mit gondolsz, meddig játszhatod még ezt a magányos farkast?

– Nem érted! – kiáltottam rá. – Mindent értetek csináltam! Hogy nektek jobb legyen! Hogy ne kelljen nélkülözni!

– De közben elvesztettél minket! – vágott vissza Péter könnyes szemmel.

Aznap este először sírtam hosszú évek után. Rájöttem: minden pénz és siker semmit sem ér szeretet nélkül.

Elkezdtem változtatni. Hetente jártam anyámhoz, próbáltam kibékülni Péterrel is. Nehéz volt; a régi sebek lassan gyógyultak. Zsófitól is elbúcsúztam: ő sem volt többé menekülés.

Egy év telt el így. Ma már más ember vagyok. Nem vagyok tökéletes – sőt! –, de legalább próbálkozom.

Néha még mindig ott ülök az ablakban, nézem a várost, és azon gondolkodom: vajon tényleg mindent meg lehet venni pénzen? Vagy a legfontosabb dolgokat csak elveszíteni lehet?

Ti mit gondoltok? Megéri feláldozni mindent a sikerért? Vagy van valami, ami sokkal többet ér?