A milliomos fia napról napra fogyott… míg a dadus rá nem jött az igazságra három hónap után

– Miért sír már megint? – csattant fel Zsuzsa, miközben a nappali ablakán át bámulta a kertet. A hangja fáradt volt, de inkább dühös, mint aggódó. Máté, a fiunk, alig múlt nyolc hónapos, és mostanában egyre többet sírt. Vagyis… inkább nyöszörgött. Régen egész házat betöltötte a hangja, most meg alig hallottuk.

Én csak álltam ott, a kanapén ülve, és néztem a telefonom kijelzőjét. A tőzsdeindexek zölden villogtak, de valahogy nem tudtam örülni. A gazdagságunk – amit apámtól örököltem, és amit Zsuzsával együtt még tovább gyarapítottunk – most semmit sem ért. Máté arcán eltűntek a piros pufók orcák, a keze csont és bőr lett. Az orvosok szerint minden rendben van – legalábbis ezt mondták az első két hónapban.

Marika, a dadusunk, csendben lépett be a szobába. Ő volt az egyetlen, aki tényleg figyelt Mátéra. Láttam rajta az aggodalmat, de sosem szólt bele a családi dolgokba. Most azonban nem bírta tovább:

– Asszonyom, uram… beszélnünk kellene Mátéról. Nem normális ez a fogyás. Valami nincs rendben.

Zsuzsa legyintett:
– Mindig csak aggódik! Maga nem orvos, Marika! Majd én tudom, mi kell a fiamnak.

Én is próbáltam nyugtatni magam: biztos csak egy növekedési ugrás… vagy valami vírus… De éjszakánként nem tudtam aludni. Hallgattam Máté halk sírását a babamonitoron keresztül, és úgy éreztem, mintha minden egyes hanggal egy darabot tépnének ki belőlem.

A családunkban mindenki egymásra mutogatott. Anyám szerint Zsuzsa túl sokat dolgozik – szerinte egy anya dolga otthon lenni. Zsuzsa anyja szerint én vagyok túl hideg és távolságtartó. A testvérem szerint csak elkényeztetjük Mátét. De senki sem tudta a választ.

A harmadik hónap végére Máté már alig mozdult. Az orvos végül beutalta a kórházba. Ott azt mondták: alultáplált. Ez lehetetlen! – gondoltam. Hiszen minden nap kapott enni! A legdrágább bébiételt vettük neki, bio zöldségekből főztünk neki pürét. Zsuzsa minden etetésnél ott volt – legalábbis azt hittem.

Egy este Marika sírva jött hozzám:
– Uram… valamit láttam ma délután… Nem tudom, hogy mondjam el…

A hangja remegett. Leültettem.
– Mondja csak, Marika! Bármit!

– Láttam, ahogy Zsuzsa… kiöntötte a cumisüveget a mosogatóba… és csak vizet adott vissza Máténak. Már többször is láttam ilyet… Azt hittem, csak véletlen volt… De ma már biztos vagyok benne.

Először nem hittem el. Aztán eszembe jutottak az elmúlt hetek: Zsuzsa egyre idegesebb lett, minden apróságon felkapta a vizet. Egyre kevesebbet volt otthon – vagy ha otthon is volt, mintha máshol járt volna gondolatban.

Szembesítettem Zsuzsát.
– Igaz ez? Miért nem adtál enni Máténak?

Először tagadott. Aztán kitört belőle:
– Nem bírom! Nem akartam gyereket! Te akartad ezt az egészet! Én csak… csak azt akartam, hogy végre békén hagyjatok! Hogy ne kelljen minden nap azt hallgatnom, hogy milyen rossz anya vagyok!

Ott álltam vele szemben – azzal a nővel, akit valaha szerettem –, és nem ismertem rá. A gazdagságunk mögött egy üres ház állt; egy család, ahol mindenki csak magára gondolt.

Marika hívta ki a gyermekvédelmet. Zsuzsa idegösszeomlással került kórházba. Mátét hetekig táplálták infúzióval – de szerencsére túlélte.

Azóta minden megváltozott. Egyedül nevelem Mátét Marika segítségével. Zsuzsa néha meglátogat minket – már jobban van, de sosem lesz ugyanaz az ember.

Sokszor gondolkodom azon: hol rontottuk el? Miért nem vettük észre időben? Lehet-e még ebből igazi család? Vagy örökre elveszett valami bennünk?

Mit gondoltok? Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon lehet-e újrakezdeni egy ilyen tragédia után?