Az esküvőm éjszakáján a nászágy alatt rejtőztem el – de nem az lépett be, akire számítottam
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megcsinálom – suttogtam magam elé, miközben óvatosan bebújtam a frissen vetett ágy alá. A fehér csipkeruha szegélye beleakadt a szőnyegbe, és majdnem felnevettem, ahogy elképzeltem Gergő arcát, amikor majd rám talál. Az esküvőnk napja volt, mindenki boldog volt, anyám sírt a templomban, apám büszkén feszített mellettem. Azt hittem, ez lesz életem legszebb estéje.
A szobában félhomály volt, csak a holdfény szűrődött be a függönyök között. Hallottam, ahogy a vendégek nevetnek odalent, a poharak csilingelnek, és valaki – talán a nagybátyám – hamisan énekli a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”-ot. A szívem hevesen vert az izgalomtól. Gergő mindig is szerette a tréfákat, gondoltam, most én lepem meg őt.
Az ajtó halkan kinyílt. Visszafojtottam a lélegzetem. Léptek közeledtek az ágyhoz – de valami furcsa volt. Nem Gergő illatát éreztem, hanem egy ismerős parfümöt, amitől mindig összeszorult a gyomrom. A nővérem, Dóra.
– Nem hiszem el, hogy ezt megteszed – hallottam a hangját, remegő suttogásban. – Ezt nem lehet így folytatni, Gergő! – mondta halkan.
Megdermedtem. Gergő? Itt van? Aztán meghallottam az ő hangját is:
– Dóra, kérlek… most már vége. Esküszöm, vége. Mostantól csak Anna van.
A világ megállt körülöttem. A szívem kihagyott egy ütemet. Dóra és Gergő… együtt? A gondolat olyan volt, mintha valaki jeges vizet öntött volna rám.
– Nem tudod csak úgy elfelejteni azt, ami köztünk volt! – Dóra hangja megtört volt.
– De muszáj! – Gergő hangja is fájdalmasan csendült. – Anna az életem szerelme. Hibáztam… de most már vége.
A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon. Az ágy alatt feküdtem, mint egy gyerek, aki rossz helyen hallgatózik. Minden szó egy újabb tőrdöfés volt.
– Akkor legalább mondd el neki! – Dóra könyörgött.
– Nem lehet… tönkretenné mindent. Anna nem érdemli ezt.
Azt hittem, fel fogok sikoltani. De csak csendben feküdtem tovább, mozdulatlanul. Hallottam, ahogy Dóra zokogva kiszalad a szobából. Gergő egyedül maradt. Egy pillanatig csak állt ott, aztán mélyet sóhajtott és kiment.
Nem tudom, mennyi ideig maradtam ott az ágy alatt. Talán percekig, talán órákig. Csak azt tudtam: minden megváltozott. Amikor végre kimásztam onnan, a tükörbe néztem. Egy idegen nézett vissza rám: vörös szemekkel, összegyűrt ruhában.
Az éjszaka hátralévő részét egyedül töltöttem a fürdőszobában ülve. Próbáltam összerakni a darabokat: mikor kezdődött? Hogyan nem vettem észre? Dóra mindig is féltékeny volt rám – legalábbis anyám szerint –, de sosem gondoltam volna…
Másnap reggel mindenki mosolyogva jött reggelizni. Anyám palacsintát sütött, apám újságot olvasott. Dóra rám sem mert nézni. Gergő úgy tett, mintha minden rendben lenne.
Aztán kettesben maradtunk a konyhában.
– Jól aludtál? – kérdezte halkan.
– Igen – hazudtam.
– Szeretlek – mondta hirtelen.
Majdnem kimondtam: „Tudom az igazat.” De nem ment. Csak bólintottam.
Dóra később odajött hozzám a kertben.
– Anna… beszélnünk kellene.
– Nincs miről beszélni – mondtam ridegen.
– Sajnálom… nem akartam…
– De megtetted! – kiáltottam rá. – A saját húgoddal!
Ő sírni kezdett. Én is sírtam. Két testvér állt egymással szemben, akik között egy férfi állt – és egy titok, ami mindent tönkretett.
Azóta eltelt három év. Gergővel együtt maradtunk – legalábbis kívülről úgy tűnik. De minden nap eszembe jut az az éjszaka. Dórával alig beszélünk; anyám azt hiszi, csak összevesztünk valamin.
Néha azon gondolkodom: jobb lett volna tudatlanságban élni? Vagy jobb így, hogy tudom az igazat? Vajon képes leszek valaha megbocsátani nekik?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre elveszett minden?