Féltékenység egy macskára? Tényleg! – Egy anya és fia harca a szeretetért

– Te tényleg többre tartod azt a nyomorult macskát, mint a saját anyádat? – csattant fel anyám hangja a telefonban, olyan élesen, hogy még a fülem is belefájdult.

Ott ültem a konyhában, előttem kihűlt kávé, mellettem a kanapén összegömbölyödve dorombolt Mici, a fekete cicánk. A feleségem, Ági, a fürdőben pakolta a törölközőket, de hallotta anyám szavait, mert összerezzent.

– Anyu, kérlek… – kezdtem halkan, de már késő volt. Anyám elindította azt a lavinát, amitől egész életemben féltem: hogy egyszer választanom kell közte és valaki más között.

A történet persze nem egyetlen pillanat alatt robbant ki. Mici már két hete betegeskedett. Először csak nem evett, aztán hányt, végül már járni is alig bírt. Ági sírva könyörgött, hogy vigyük orvoshoz. A gyerekek – Bence és Lili – minden este simogatták, hátha attól jobban lesz. Én pedig számoltam: mennyi pénzünk marad hó végéig, ha belevágunk egy drága műtétbe?

Aztán eljött az este, amikor Mici már csak nyöszörgött. Ági rám nézett könnyes szemmel:

– Gábor, ha most nem csinálunk semmit, reggelre meghal.

Nem volt kérdés. Felkaptam a macskát, be az autóba, irány az ügyeletes állatorvos. Ott aztán jött a hidegzuhany: műtét kell, azonnal. Két számla: egyik 45 ezer forint, másik 60 ezer. Azt mondták, ha nem fizetünk, nem tudnak segíteni.

– Megcsináljuk – mondtam remegő hangon. Ági átölelt. Bence és Lili otthon maradtak a nagymamánál – az én anyámnál.

Másnap reggel hívtam anyámat:

– Anyu, minden rendben volt éjjel?
– Persze – felelte fagyosan. – De gondolom, most fontosabb dolgod van.
– Miről beszélsz?
– Hát arról a macskáról! – csattant fel újra.

Akkor még nem értettem. De amikor elmeséltem neki, mennyibe került a műtét, csak ennyit mondott:

– Ennyi pénzt rám soha nem költenél.

Először nevettem. Azt hittem, viccel. De nem viccelt. Aznap este már nem vette fel a telefont. Másnap sem. Harmadnap sem.

Ági próbált vigasztalni:

– Tudod, milyen érzékeny. Majd megbékél.

De én tudtam: ez most más. Anyám mindig is féltékeny volt mindenre és mindenkire, akit szerettem rajta kívül. Gyerekkoromban is haragudott az első barátnőmre, aztán Ágira is. Most meg egy macska miatt haragszik rám?

A harmadik napon már aggódtam. Felhívtam a nővéremet, Katát:

– Kata, beszéltél anyuval?
– Igen – sóhajtott. – Sírva hívott fel tegnap este. Azt mondta, te már csak a macskáddal törődsz.
– Ez nevetséges!
– Gábor… szerintem nem is a macskáról van szó. Hanem arról, hogy magányosnak érzi magát.

Ekkor kezdtem el gondolkodni: tényleg annyira elhanyagoltam volna? Hiszen minden héten elmentünk hozzá ebédelni, segítettem bevásárolni, gyógyszert hoztam neki. De lehet, hogy ez neki kevés volt? Vagy csak másképp mutatta ki a szeretetét?

Aznap este Ági leült mellém:

– Szerinted mi lenne, ha most egy hétig csak anyukádhoz járnál? Én elviszem a gyerekeket oviba, iskolába, te meg… próbáld meg helyrehozni.

Így is lett. Másnap reggel vittem neki friss pogácsát a pékségből. Kopogtam az ajtaján.

– Ki az? – szólt ki gyanakodva.
– Én vagyok, anyu.

Kinyitotta az ajtót. Karikás szemekkel nézett rám.

– Minek jöttél?
– Hogy megbeszéljük ezt az egészet.
– Mit? Hogy fontosabb neked egy állat?
– Anyu! – fakadtam ki végre én is. – Ez nem igaz! Te vagy az anyám! De Mici is családtag! Nem tudtam volna elaltatni csak azért, mert pénzbe kerül!
– És ha én beteg lennék? Akkor is ennyit költenél rám?

Elhallgattam. Tudtam: ez most nem a pénzről szól. Hanem arról az örökös bizonytalanságról benne: hogy elég fontos-e nekem.

Leültem mellé az ágyra.

– Anyu… tudod jól, hogy mindent megtennék érted. De kérlek… ne tedd ezt velem! Ne kelljen választanom! Nem lehet egyszerre szeretni téged is és egy állatot is?

Sírni kezdett. Először halkan, aztán hangosan zokogott.

– Félek… Félek attól, hogy egyszer már nem lesz rám szükségetek… Hogy csak akkor hívtok fel, ha kell valami… Hogy öreg vagyok és felesleges…

Átöleltem.

– Soha nem leszel felesleges! Te vagy az anyám! És mindig szükségem lesz rád!

Sokáig ültünk így csendben. Végül megszólalt:

– Hozhatnék neked egy teát?
– Igen… nagyon örülnék neki.

Aznap este együtt vacsoráztunk. Beszélgettünk régi időkről: apámról (aki már tíz éve nincs köztünk), arról, amikor még kicsi voltam és együtt etettük a régi kutyánkat, Morzsát.

Aztán hazaindultam. Útközben azon gondolkodtam: vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Hány idős ember érzi magát feleslegesnek csak azért, mert a gyerekeiknek már saját életük van? És hányan haragszanak meg apróságokon – egy macska miatt például –, miközben valójában csak szeretetre vágynak?

Másnap reggel anyám hívott először:

– Gábor… bocsáss meg nekem! Butaság volt ez az egész.
– Semmi baj… Szeretlek!
– Én is téged!

Azóta minden héten együtt ebédelünk – néha nálunk, néha nála –, és Mici is ott dorombol az asztal alatt. Anyám néha megsimogatja (bár mindig hozzáteszi: „Én inkább kutyás vagyok!”), de már nem féltékeny rá.

Most már tudom: nem kell választani azok között, akiket szeretünk. Csak időt kell adni egymásnak – és őszintén beszélgetni arról, ami fáj.

Vajon hányan érezték már úgy magukat Magyarországon, mint az én anyám? És vajon miért olyan nehéz kimondani: „Szükségem van rád”? Várom a ti történeteiteket is!