A rabszolga, aki függővé tette a hercegnőt – Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott
– Ne! Kérlek, ne vidd el őt! – hallottam a saját hangomat, mintha valaki más kiáltotta volna. A sötét udvaron csak a holdfény világította meg a jelenetet: ott álltam, láncokban, a földön térdelve, miközben a hercegnő – Anna – zokogva kapaszkodott belém. Az apja, gróf Széchenyi Gábor, dühösen intett a katonáinak.
– Ez a fiú nem maradhat életben! – ordította. – Megfertőzte a lányomat! Egy rabszolga soha nem érhet egy nemeshez!
A szívem a torkomban dobogott. Hogy jutottunk idáig? Még most is érzem Anna ujjainak remegését a karomon. Egyetlen éjszaka alatt minden megváltozott.
Augusztus 17-e volt, 1687. A kastélyban ünnepség zajlott, a török kiűzésének évfordulóját ünnepelték. Én csak egy rabszolga voltam, egy senki, akit még a nevétől is megfosztottak: Jánosnak hívtak, de mindenki csak „fiú” vagy „te” néven szólított. Aznap este azonban Anna rám mosolygott a bálterem ajtajából. Tudtam, hogy veszélyes, de nem tudtam ellenállni neki.
– Gyere utánam – suttogta, amikor senki sem figyelt. Követtem őt a kertbe, ahol a rózsák illata keveredett a nyári eső ígéretével.
– Miért teszed ezt? – kérdeztem halkan.
– Mert veled érzem magam szabadnak – felelte. – Nem akarok többé báb lenni apám kezében.
A szavak úgy hullottak közénk, mint az első esőcseppek. Megcsókoltuk egymást. Abban a pillanatban nem számított semmi: sem a láncaim, sem az ő rangja.
De valaki meglátott minket. A főintéző, László bácsi. Másnap reggel már mindenki tudta: a gróf lánya egy rabszolgával… A kastélyban suttogások indultak el, Anna anyja sírt, az apja pedig tombolt.
– Hogy tehetted ezt velem? – kérdezte Anna tőlem később, amikor titokban találkoztunk az istálló mögött.
– Én… csak szeretlek – mondtam ki először hangosan.
– Én is szeretlek – suttogta vissza könnyek között.
De nem volt menekvés. Aznap éjjel katonák jöttek értem. Láncra vertek, és az udvarra hurcoltak. Anna ott várt már, arcán kétségbeesés.
– Apám! Könyörgöm! Ne bántsd őt! – kiáltotta.
– Elhallgass! – förmedt rá a gróf. – Ha most nem teszek rendet, holnap már minden cseléd fellázad!
A katonák megragadtak. Anna odarohant hozzám, átölelt.
– Ha ő meghal, én is meghalok! – sikította.
A gróf arca eltorzult a dühtől. Egy pillanatig azt hittem, tényleg végez velem ott helyben. De Anna anyja közbelépett.
– Gábor! Gondolj bele! Ha most megölöd ezt a fiút, Anna soha nem bocsát meg neked!
A gróf habozott. Végül csak ennyit mondott:
– Zárjátok be a pincébe! Holnap eldöntöm a sorsát.
A hideg pince sötétjében ültem egész éjjel. Hallottam Anna zokogását az ajtón túl. Az életem minden pillanata lepörgött előttem: ahogy gyerekként elhurcoltak otthonról, ahogy először láttam Annát nevetni a kertben… Vajon tényleg ennyi volt?
Hajnalban Anna jött le hozzám. Kulcsot lopott az apja íróasztalából.
– Gyere! Szökjünk el! – suttogta.
– Nem hagyhatod itt a családodat… – tiltakoztam.
– Már nincs családom – felelte keserűen. – Csak te vagy nekem.
Kiosontunk a kastélyból. A mezőkön át futottunk, míg végül elértük a közeli erdőt. Ott álltunk meg először lélegezni.
– Most mi lesz velünk? – kérdeztem.
Anna rám nézett könnyes szemmel.
– Nem tudom. De inkább halok meg veled szabadon, mint hogy tovább éljek aranykalitkában.
Az erdő mélyén bújtunk el napokig. A faluban persze hamar híre ment az eltűnésünknek. A gróf emberei kutattak utánunk. Egy este Anna megbetegedett: láza lett, remegett. Tehetetlenül néztem végig, ahogy szenvedett.
– János… félek… – suttogta.
– Itt vagyok veled – fogtam meg a kezét.
De nem tudtam segíteni rajta. Orvoshoz nem mehettünk, mert akkor rögtön elfognak minket. Végül egy öregasszony segített rajtunk titokban: gyógynövényeket hozott Annának, én pedig cserébe dolgoztam neki az erdőben.
Hetek teltek el így bujkálva. Anna lassan felépült, de már soha nem volt olyan vidám, mint régen. Egy este azt mondta:
– Talán jobb lett volna meghalni azon az éjszakán… Legalább együtt lettünk volna örökre.
Nem tudtam mit mondani erre. Csak átöleltem őt.
Végül elfogtak minket. Egy áruló felfedte rejtekhelyünket pénzért cserébe. Visszavittek a kastélyba: engem újra láncra vertek, Annát pedig bezárták a szobájába.
A gróf ekkor már megtört ember volt: látta lánya szenvedését, de nem tudott engedni a büszkeségéből és a társadalmi elvárásokból.
– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem tőle utoljára.
– Hogy eltűnj az életemből! – felelte rekedten.
Anna végül megszökött otthonról egy éjjel, és soha többé nem láttam őt. Évekig vártam rá minden este az erdő szélén, de hiába.
Most itt ülök öregen ugyanazon pince kövén, ahol egykor Anna kiszabadított. Néha hallom még a hangját a szélben: „Gyere utánam…” Vajon tényleg lehetett volna közös életünk? Vagy csak magamat áltattam végig?
Ti mit gondoltok? Megéri harcolni egy lehetetlen szerelemért? Vagy jobb inkább beletörődni abba, amit az élet kiosztott nekünk?