„Az utolsó pillanatban nyílt ki a koporsó – A feleségem elvesztése után olyan titokra derült fény, amit sosem felejtek el”
– Ne! Állítsák meg! – üvöltöttem, miközben két temetői dolgozó már a kemence felé tolta Eszter koporsóját. A hangom visszhangzott a hűvös, sötét krematóriumban, ahol csak a családtagok és néhány barát állt némán. Anyám zokogott, apám mereven bámult maga elé. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból.
Az egész testem remegett, ahogy odarohantam a koporsóhoz. Nem tudom, mi vitt rá – talán egy utolsó búcsú, talán valami megmagyarázhatatlan érzés –, de letéptem a fedelét. Eszter ott feküdt, hófehér arccal, mintha csak aludna. A hasára néztem… és akkor megláttam: a pocakja mozdult. Először azt hittem, csak képzelődöm. De újra és újra… mintha belülről rúgna valaki.
– Hívjanak orvost! – kiáltottam. – Azonnal!
A következő percekben mindenki egyszerre mozdult. A temetői dolgozók lefagytak, anyám sikoltozni kezdett, a bátyám, Gábor már hívta is a mentőket. Az idő mintha megállt volna, én pedig csak Eszter hasát figyeltem, reménykedve, hogy nem őrültem meg.
A mentők percek alatt kiértek. Egy fiatal doktornő, Kiss Dóra hajolt Eszter fölé. – Még van szívhang – suttogta döbbenten. – A magzat él!
A következő órákban minden összemosódott. Esztert már nem tudták visszahozni – az autóbaleset túl nagy pusztítást végzett –, de a kislányunkat császármetszéssel világra segítették. Amikor először láttam őt inkubátorban, apró ujjacskáival kapaszkodva az életbe, egyszerre tört rám a gyász és a remény.
De ezzel még nem ért véget a történet. A rendőrség is megjelent, mert valami nem stimmelt Eszter halálával kapcsolatban. A boncolás során kiderült: Eszter nem az autóbalesetbe halt bele. Valaki megmérgezte.
Az egész családot kihallgatták. Gáborral egymásra néztünk: ki tehette ezt? Eszter mindenkivel jóban volt… vagy mégsem? Anyám furcsán viselkedett az utóbbi hetekben, gyakran veszekedtek Eszterrel apróságokon. De hát egy anya ilyet nem tenne… vagy mégis?
A rendőrök kérdései egyre mélyebbre ástak a családi múltban. Kiderült: Eszternek volt egy titka, amit még én sem ismertem. Egy régi szerelme, akivel újra felvette a kapcsolatot pár hónappal a halála előtt. Az illető neve: Szabó András. Amikor először hallottam ezt a nevet, összeszorult a gyomrom – András volt az első nagy szerelme, akitől évekkel ezelőtt elváltak útjaik.
A rendőrség szerint András többször is fenyegette Esztert az utóbbi időben. A telefonjában megtalálták az üzeneteket: „Ha nem hagyod abba, mindent elveszítesz.” De mit kellett volna abbahagynia? És miért pont most történt mindez?
A temetés után hetekig csak vegetáltam. A kislányom, Lili minden nap emlékeztetett Eszterre: ugyanaz a mosoly, ugyanazok a szemek. Próbáltam megfejteni a múltat, de csak újabb kérdések merültek fel.
Egy este aztán csöngettek. Az ajtóban András állt. Sápadt volt, beesett arcú.
– Bocsáss meg – mondta halkan. – Nem én tettem…
– Akkor ki? – kérdeztem remegő hangon.
– Eszter… ő maga döntött így. Nem akart tovább élni ebben a hazugságban.
Összezuhantam. Napokig csak sírtam és bámultam magam elé. Hogyan lehetett ennyire egyedül? Miért nem szólt nekem?
A rendőrség végül lezárta az ügyet: öngyilkosságot állapítottak meg. De én sosem tudtam elfogadni ezt. Minden nap felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg mindent megtettem érte? Vajon tényleg ismertem őt?
Most itt ülök Lili ágya mellett, nézem ahogy alszik, és próbálom összerakni a darabokat.
Vajon hányan élnek köztünk úgy, hogy senki sem tudja, mi zajlik bennük igazán? És vajon lehet-e valaha teljesen megismerni azt, akit szeretünk?