Meghívtam a „szegény” exfeleségemet az esküvőmre, hogy megalázzam – de limuzinnal érkezett, a legnagyobb riválisommal… és egy titokkal, ami reggelre tönkretett mindent

– Hogy képzeled ezt, Gábor? – sziszegte az anyám a fülembe, miközben a templom előtt álltam, izzadt tenyérrel, a menyasszonyomra várva. A vendégek már gyülekeztek, mindenki mosolygott, de én csak egyetlen arcot kerestem a tömegben: az exfeleségemét, Katáét.

Nem kellett sokáig várnom. A templom elé gördült egy hófehér limuzin. Mindenki odakapta a fejét. A sofőr kinyitotta az ajtót, és Kata kiszállt – fekete ruhában, magabiztosan, mintha ő lenne az este királynője. Mellette ott állt Tamás, a legnagyobb riválisom a cégnél. A férfi, akitől mindig is tartottam. A férfi, akiről azt hittem, soha nem lesz képes elvenni tőlem semmit.

A szívem hevesen vert. Ez nem lehet igaz. Kata sosem volt ilyen elegáns, ilyen magabiztos. Amikor együtt voltunk, mindig panaszkodott a pénz miatt, sosem engedhettünk meg magunknak semmit. Most pedig… most úgy nézett ki, mint aki mindent elért.

– Gábor, miért hívtad meg? – kérdezte mellettem Zsófi, a menyasszonyom. Hangjában féltékenység és bizonytalanság keveredett.

– Csak… csak hogy lássa, mennyire boldog vagyok nélküle – motyogtam.

De ahogy Kata végigsétált a padsorok között Tamással az oldalán, minden szem rájuk szegeződött. Éreztem, ahogy a vendégek suttognak: „Ez tényleg az ő exfelesége? Hogy néz ki! És ki ez a férfi mellette?”

Az esküvő alatt végig éreztem Kata tekintetét a hátamon. Zsófi keze remegett az enyémben. Az anyám szúrós pillantásokat vetett rám. A testvérem, András csak a fejét csóválta.

A vacsora alatt próbáltam nem odafigyelni Katára és Tamásra. De ők voltak az este középpontjában. Mindenki velük akart beszélgetni. Kata nevetett, ragyogott – mintha soha nem is lett volna része annak a szürke életnek velem.

Aztán jött a pillanat, amitől titkon féltem: a menyasszonytánc után Kata odalépett hozzám.

– Gábor – mondta halkan –, beszélhetnénk pár percet?

Zsófi idegesen nézett rám.

– Most? – kérdeztem feszülten.

– Igen. Most.

Kimentünk a kertbe. A holdfényben Kata arca komoly volt.

– Tudod, miért jöttem el? Nem azért, hogy lássam, mennyire sikeres lettél nélkülem. Hanem hogy végre elmondjam: már rég továbbléptem. És hogy tudj róla… Tamással együtt vagyok. És…

Elakadt a hangja. Mély levegőt vett.

– És gyereket várunk.

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Egy pillanatig nem kaptam levegőt.

– Ez… ez nem lehet igaz – dadogtam.

– De igaz – mondta halkan. – És tudod mit? Nem haragszom rád azért, amit tettél velem. Azért sem haragszom, ahogy most próbáltál megalázni. Mert már nem számítasz nekem.

Ott álltam a kertben, az új életem hajnalán – és minden darabokra hullott bennem. Az egész esküvő csak egy színjáték volt. Az új feleségemmel sem voltam igazán boldog; csak bizonyítani akartam valamit magamnak… és Katának.

Visszamentem a terembe. Zsófi rám nézett: – Mi történt?

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott némán, miközben mindenki tovább mulatott. Az anyám odajött hozzám:

– Megérte? Megérte meghívni őt?

Nem válaszoltam.

Az este végén Zsófi sírva fakadt: – Te még mindig szereted őt! Érzem!

Nem tudtam tagadni.

Reggelre minden összeomlott. Zsófi összepakolt és elment. Az anyám nem szólt hozzám többet azon a napon. A testvérem csak ennyit mondott: – Gábor, néha jobb lenne előbb magaddal tisztába jönni.

Ott ültem egyedül az üres lakásban, és csak egy kérdés visszhangzott bennem: Miért akartam ennyire bizonyítani valamit annak, aki már rég nem számít? És vajon hányan élnek még így köztünk – akik inkább bosszút keresnek boldogság helyett?