„A pénz mindent megvehet? Egy magyar milliomos családi próbája”
– Hogy mondod, apa? – kérdezte Zsófi, a legidősebb lányom, miközben a nappali sarkában állt, karba tett kézzel, szemében valami furcsa félelemmel.
– Azt mondtam, hogy beteg vagyok. Komoly a helyzet – feleltem, és próbáltam elfojtani a hangomban rejlő remegést. A szobában csend lett, csak a régi falióra kattogása hallatszott. Ott ült velem szemben a fiam, Gergő is, aki mindig is inkább a pénzhez értett, mint az érzelmekhez. Mellette a feleségem, Klára, akivel harminc éve élünk együtt – de az utóbbi időben mintha idegenek lettünk volna egymásnak.
A családom mindig is irigyelte mások: nagy ház Budán, balatoni nyaraló, cégek, amikből dől a pénz. De én egyre inkább úgy éreztem, hogy mindez semmit sem ér. Hetvenkét éves vagyok, és egyre gyakrabban gondolok arra: vajon ki maradna mellettem, ha nem lenne semmim?
Az orvos barátommal, Tamással beszéltem meg a tervet. – Sándor, biztos vagy ebben? – kérdezte kétkedve. – Ez nem játék.
– Tudnom kell – feleltem. – Nem akarom úgy meghalni, hogy nem tudom, ki szeret igazán.
Így hát elindult a színjáték. Egy „véletlen” orvosi lelet az asztalon, néhány elkapott telefonbeszélgetés Klárával és a gyerekekkel. Egyre többet panaszkodtam fáradtságra, fájdalmakra. A család eleinte aggódónak tűnt – de hamarosan valami megváltozott.
Zsófi egyre többször hozta szóba az örökséget. – Apa, ha már úgyis pihenned kellene… nem gondoltál rá, hogy átírd a céget Gergő nevére? Legalább nem kellene annyit aggódnod.
Gergő is egyre többször kérdezett rá a részvényekre. – Tudod, apa, ha bármi történne veled… fontos lenne tudni, mi hol van. Csak hogy minden rendben legyen.
Klára pedig… nos, ő mintha megkönnyebbült volna. Többet járt el barátnőkkel kávézni, esténként gyakran későn jött haza. Egy este hallottam, ahogy telefonon beszél valakivel: – Igen, most már csak ki kell várni…
A szívem összeszorult. Ez lenne hát az igazság? Ennyit értem nekik? Egy este Zsófi odajött hozzám.
– Apa… tudom, hogy nehéz most neked. De gondolj bele: ha eladnánk a balatoni nyaralót, abból fedezni tudnánk az ápolásodat is. És persze… nekünk is könnyebb lenne.
Nem bírtam tovább. – Zsófi! – csattantam fel. – Neked csak ez számít? Hogy mennyi pénzt kapsz majd utánam?
A lányom arca elvörösödött. – Nem erről van szó! Csak… aggódunk érted.
De már nem hittem neki.
Egyik este Gergő beállított hozzám egy üveg borral. – Apa… beszélhetnénk? Tudod… ha tényleg ennyire rossz az állapotod… talán jobb lenne mindenkinek tisztán látni a dolgokat. Az örökséget is.
Felnevettem keserűen. – Tisztán látni? Te csak azt akarod tudni, mennyit kapsz majd utánam.
Gergő lesütötte a szemét. – Nem igaz…
De tudtam, hogy igaz.
Az utolsó csepp az volt, amikor Klára egyik este bejelentette: – Sándor, beszélnünk kellene a házról. Ha már nem tudsz itt lakni… talán el kellene adni. Nekem is könnyebb lenne egy kisebb lakásban.
Ott ültem a nappaliban, körülöttem a családom – és mégis soha nem éreztem magam ilyen egyedül.
Másnap reggel Tamás hívott: – Meddig akarod még ezt csinálni? Látod már az igazságot?
– Látom – feleltem halkan.
Este vacsoránál leültem eléjük.
– Van valami mondanivalóm – kezdtem. – Nem vagyok beteg. Minden csak színjáték volt.
Zsófi felugrott. – Miért tetted ezt velünk?
– Mert tudni akartam, ki szeret igazán – mondtam csendesen. – És most már tudom.
Gergő dühösen felállt. – Ez kegyetlenség volt!
Klára csak nézett rám üres tekintettel.
– Lehet… de legalább őszinték voltatok végre – mondtam.
Azóta eltelt néhány hét. A családom haragszik rám; alig beszélnek velem. De legalább már tudom: a pénz mindent megvehet… kivéve azt, amire a legjobban vágyunk.
Vajon tényleg ilyenek vagyunk mi magyarok? Ennyit számít csak a pénz? Vagy csak én rontottam el mindent? Mondjátok el ti is: mit tennétek a helyemben?