Az anyós levágta a hajam és kolostorba zárt – Amit tettem, örökre megbánta
– Nem fogod ezt megtenni velem, Erzsébet néni! – kiáltottam, miközben a fürdőszoba hideg csempéjén térdeltem, és a tükörből visszanézett rám a rémület. Az olló fémes csattanása visszhangzott a falakon. Anyósom, Erzsébet, szikár alakjával fölém tornyosult, szemeiben rideg elszántság. – Dehogynem, Anna! – felelte halkan, de annál fenyegetőbben. – A fiam nem fog egy ilyen szégyenfolttal élni. Majd megtanulod, hol a helyed ebben a családban.
Aznap este minden megváltozott. A férjem, Gábor, egyetemista szerelmem volt. Azt hittem, ha hozzá megyek, végre tartozom valahová – de Erzsébet néni sosem fogadott el. Már az első találkozásunkkor éreztem a hideg pillantását, ahogy végigmért: „Ez a lány nem való hozzánk.” Gábor mindig próbált közvetíteni köztünk, de anyja akarata volt az úr a házban.
A diplomaosztóm után költöztem be hozzájuk. Azt hittem, csak átmeneti lesz, amíg összegyűjtünk egy kis pénzt albérletre. De Erzsébet néni minden nap újabb és újabb feladatokat adott: „Anna, mosogass el! Anna, főzz ebédet! Anna, ne így öltözz!” Egyre inkább szolgának éreztem magam.
A hajam mindig hosszú volt, barna hullámokban omlott a vállamra. Gábor szerette így. Egy este azonban Erzsébet néni kijelentette: „Egy tisztességes asszony nem hord ilyen feltűnő hajat.” Tiltakoztam, de ő nem tűrt ellentmondást. Aznap éjjel, amikor Gábor vidéken volt munkája miatt, anyósom bezárt a fürdőszobába és levágta a hajam. Könnyek között néztem végig, ahogy tincseim a padlóra hullanak.
Másnap reggel Gábor döbbenten nézett rám. – Mi történt veled? – kérdezte halkan. Erzsébet néni megelőzött: – Csak rendbe tettem a feleségedet. Nem járhat úgy az utcán, mint valami könnyűvérű nő.
Gábor nem szólt semmit. Aznap este összepakoltam pár holmit és el akartam menni. De Erzsébet néni elém állt: – Ha most elmész, soha többé nem láthatod Gábort! És tudod mit? Inkább elintézem én ezt az egészet.
Másnap reggel egy fekete autó állt meg a ház előtt. Erzsébet néni két ismerős papnővel beszélgetett az előszobában. – Anna, összepakoltam neked pár ruhát – mondta ridegen. – Mostantól a Szent Margit Kolostorban fogsz élni. Ott majd megtanulod az alázatot.
A kolostor hideg volt és idegen. A nővérek kedvesek voltak velem, de minden nap sírtam Gábor után. Hetekig nem kaptam hírt róla. Egyik este azonban titokban levelet kaptam tőle: „Sajnálom, Anna. Anyám azt mondta, hogy ha visszajössz hozzám, kitagad az örökségből és tönkreteszi az életemet. Nem tudok mit tenni.”
Összetörtem. Harag és fájdalom kavargott bennem. A kolostorban minden nap imádkoztam erőért és bocsánatért – de egyre inkább úgy éreztem, hogy cselekednem kell. Egyik éjjel elhatároztam: megszököm.
A nővérek közül Zsuzsa nővér volt hozzám a legkedvesebb. Ő segített nekem megszervezni a szökést. Egy esős hajnalon kiosontam a hátsó kapun keresztül, Zsuzsa nővér adta köpenyben és cipőben.
Visszatértem Budapestre, de nem mertem hazamenni Gáborhoz. Egy barátnőmnél húztam meg magam, és munkát vállaltam egy pékségben. Hónapok teltek el így – minden nap reméltem, hogy Gábor keresni fog.
Egy napon azonban Erzsébet néni jelent meg a pékségben. Megöregedett és megtörtnek tűnt. – Anna… – kezdte remegő hangon –, bocsáss meg nekem! Gábor súlyosan beteg lett… Azóta csak téged emleget…
A szívem összeszorult. Elmentem hozzájuk. Gábor az ágyban feküdt, sápadtan mosolygott rám: – Anna… sajnálom…
Az utolsó napjait vele töltöttem. Erzsébet néni minden nap sírva könyörgött bocsánatért. Gábor halála után elköltöztem vidékre; soha többé nem mentem vissza abba a házba.
Évek teltek el azóta. Néha még most is felriadok éjszaka arra az olló csattanására vagy Erzsébet néni rideg hangjára. Vajon ha akkor bátrabb vagyok és szembeszállok vele, más lett volna minden? Vagy csak még több fájdalmat okoztam volna mindannyiunknak?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre nyomot hagy bennünk?