A férjem a szeretőjével vacsorázott – én pedig a szomszéd asztalnál ültem, és mindent felforgattam egyetlen este alatt

– És mondd csak, Zsuzsa, tényleg azt hiszed, hogy nem veszem észre? – kérdeztem magamtól a tükör előtt állva, miközben a rúzsomat igazgattam. A kezem remegett, a szívem a torkomban dobogott. Aznap este minden megváltozott. A telefonomon ott villogott az üzenet: „Asztalfoglalás megerősítve: 19:30, Kék Duna Étterem.” A férjem, Gábor, azt mondta, későig dolgozik. De én tudtam, hogy hazudik.

Aznap délután, amikor véletlenül megláttam az e-mailjeit – nem szándékosan, csak épp ott hagyta nyitva a laptopját –, minden világossá vált. Egy bizonyos „Kata” nevű nővel levelezett. A szavak között ott bujkált a vágy, a titok, és az a fajta izgalom, amit már régóta nem éreztem tőle. Azt hittem, megőrülök. Először sírtam. Aztán dühös lettem. Végül megszületett bennem a terv.

Felhívtam a Kék Duna Éttermet. Ugyanarra az időpontra kértem asztalt – közvetlenül Gáborék mellé. De nem egyedül akartam menni. Eszembe jutott Tamás, a régi barátom az egyetemről, aki mindig is szerette volna, ha több van köztünk. Felhívtam.

– Szia Tamás! Tudom, furcsa kérés, de lenne kedved ma este velem vacsorázni? – kérdeztem remegő hangon.

– Zsuzsa, bármit megtennék érted – felelte azonnal.

Este hétkor már ott ültem az étteremben. Tamás elegáns volt, magabiztos és kedves. Próbáltam nem nézni az órát, de minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán megláttam Gábort. Kata karcsú alakja mellett lépkedett be az ajtón. Nevetett valamin, amit Gábor mondott neki – olyan hangon nevetett, ahogy én már régóta nem tudtam.

A pincér odavezette őket a mellettünk lévő asztalhoz. Gábor leült, Kata vele szemben. Én hátat fordítottam nekik, de éreztem a jelenlétét. Tamás rám mosolygott.

– Minden rendben? – kérdezte halkan.

– Most lesz – suttogtam vissza.

Pár perc múlva Gábor felnézett. Éreztem a pillantását a hátamon. Lassan megfordultam. A tekintetünk találkozott. Az arca elsápadt, mintha kísértetet látna.

Tamás ekkor felemelte a borospoharat.

– Gábor! Régen láttalak! – mondta hangosan.

Gábor döbbenten nézett Tamásra, majd rám, majd újra Tamásra. Kata zavartan pislogott.

– Szia… Tamás – nyögte ki Gábor.

– Milyen érdekes véletlen! – folytatta Tamás mosolyogva. – Nem gondoltam volna, hogy pont itt futunk össze… ilyen társaságban.

Gábor próbált valamit mondani, de csak hebegni tudott. Kata értetlenül nézett rá.

– Ismeritek egymást? – kérdezte Kata.

– Ó, nagyon is jól – válaszolta Tamás. – Gábor volt az évfolyam legnagyobb nőcsábásza az egyetemen is. Igazán örülök, hogy nem változott semmit.

A levegő megfagyott az asztalok között. Gábor arca vörös lett, Kata pedig lassan elhúzta a kezét Gábor kezéből.

– Ez igaz? – kérdezte Kata halkan.

Gábor csak bámult maga elé. Én ekkor felálltam.

– Tudod mit, Gábor? Most már mindent tudok. Remélem, boldog vagy – mondtam remegő hangon.

Tamás finoman megfogta a kezem.

– Gyere, Zsuzsa – mondta halkan –, menjünk innen.

Ahogy kiléptünk az étteremből, éreztem, hogy valami végleg véget ért bennem. A bosszú édes volt egy pillanatig, de utána csak üresség maradt.

Otthon ültem az ágy szélén és azon gondolkodtam: vajon tényleg ezt akartam? Megérte ennyire megalázni őt? Vagy csak magamat büntettem még jobban?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy tényleg csak így lehet lezárni valamit végleg?