Apám emlékei köddé váltak – A feleségem titka, ami mindent megváltoztatott

– Mit csinálsz, Zsuzsa? – kérdeztem, miközben a konyhaajtóban állva néztem, ahogy a feleségem valamit beleönt apám levesébe. A keze megremegett, és a kis műanyag flakon kigurult az ujjai közül, végiggurult a hideg járólapon. Az üveg koppanása visszhangzott a csendben, mintha az egész ház lélegzetvisszafojtva figyelt volna.

Apám, Lajos bácsi, ott ült az asztalnál. Régen ő volt a család szíve-lelke, mindig ő mesélte a legjobb történeteket a régi időkről, a háborúról, a szerelmeiről, arról, hogyan építette fel a vállalkozását a semmiből. Mostanában viszont egyre többször felejtett el neveket, arcokat, sőt néha még azt is, hogy ki vagyok én. Az orvosok szerint ez csak az öregség – de én éreztem, hogy valami nincs rendben.

– Semmit – felelte Zsuzsa halkan, de a hangja remegett. – Csak egy kis vitamin… – próbálta elviccelni, de már láttam rajta: valamit titkol.

Odamentem az üveghez. Felvettem. A címkén alig olvasható betűkkel: „Diazepam”.

– Ez nem vitamin! – kiáltottam rá. – Ezzel eteted apámat?

Zsuzsa arca elsápadt. Apám közben csak bámult maga elé, mintha semmit sem hallana abból, ami körülötte történik.

– Csak… csak nyugodtabb tőle – suttogta Zsuzsa. – Annyira nehéz vele… Nem alszik éjszaka, kiabál, néha rám is támad. Nem bírom tovább! Neked sosem kellett végignézned, ahogy teljesen elveszíti önmagát!

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy apám nehéz ember lett az utóbbi időben. De hogy Zsuzsa gyógyszert keverjen az ételébe… Ez árulás volt. És én nem vettem észre semmit.

– Miért nem szóltál? Miért nem mondtad el? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Mert félek! – tört ki belőle a zokogás. – Félek attól, hogy egyszer tényleg bántani fog. Félek attól is, hogy te engem hibáztatsz mindenért! Egyedül vagyok ebben az egészben! Te csak dolgozol, alig vagy itthon!

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Valóban így volt: reggeltől estig dolgoztam a cégünknél, amit apámtól örököltem. Zsuzsa maradt otthon vele: ő főzött rá, ő fürdette, ő próbálta megőrizni a méltóságát akkor is, amikor apám már magát sem ismerte fel.

De ez nem lehet mentség arra, amit tett.

– Tudod te egyáltalán, mit okozhat ez neki? – kérdeztem dühösen. – Lehet, hogy ezért felejt el mindent! Lehet, hogy ezért romlik ilyen gyorsan az állapota!

Zsuzsa csak sírt. Én pedig ott álltam a konyhában, kezemben az üveggel, és nem tudtam eldönteni: kit gyűlölök jobban ebben a pillanatban – őt vagy magamat.

Aznap este nem tudtam aludni. Apám szobájából halk motyogás hallatszott; néha felkiáltott álmában. Zsuzsa a nappaliban sírt csendben. Én pedig ültem a sötétben és próbáltam visszaemlékezni: mikor romlott el minden? Mikor lettünk mi ilyen idegenek egymásnak?

Másnap reggel elvittem apámat az orvoshoz. Elmondtam mindent: a gyógyszert is. Az orvos csak bólintott.

– Sajnos nem ritka ez – mondta fáradtan. – Sok családban előfordul, hogy az ápoló hozzátartozó nem bírja tovább és titokban nyugtatót ad az idős betegnek. Ez veszélyes játék.

Hazafelé menet apám rám nézett.

– Te vagy az? – kérdezte halkan.

– Igen, apa. Én vagyok. Péter.

– Jó fiú vagy te… csak vigyázz magadra… és anyádra is… – motyogta.

Anyám már rég meghalt. Apám mégis róla beszélt.

Otthon Zsuzsa várt rám. Szemei vörösek voltak a sírástól.

– Elmondtam mindent anyádnak is – mondta halkan.

– Anyám meghalt tíz éve – feleltem fáradtan.

– Tudom… csak… néha úgy érzem, mintha itt lenne velünk. Mintha figyelne minket… és ítélkezne felettünk.

Leültem mellé. Sokáig hallgattunk.

– Mit akarsz most tenni? – kérdezte végül Zsuzsa.

Nem tudtam válaszolni. A bizalom elveszett közöttünk. Apám állapota talán már sosem javul meg. És én ott ültem két ember között, akiket szerettem – és egyiküket sem tudtam megmenteni.

Azóta minden nap küzdök magammal: hogyan lehet megbocsátani egy ilyen árulást? Hogyan lehet újra bízni abban, aki egyszer már hátba szúrt? És vajon én mit tettem volna Zsuzsa helyében?

Ti mit tennétek? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot? Vagy vannak dolgok, amik után már sosem lesz ugyanolyan a család?