Miért kellene érdekeljen, hány évesnek nézek ki? – Egy magyar nő vallomása a szépségelvárásokról, ami felrobbantotta a közösségi médiát

– Komolyan mondom, Anikó, ha még egyszer valaki megkérdezi, hány éves vagyok, vagy hogy mikor voltam utoljára kozmetikusnál, esküszöm, kiabálni fogok! – csattantam fel a telefonba, miközben a Liszt Ferenc reptér várótermében ültem, a bőröndömre támaszkodva. A hangom visszhangzott a hideg márványon, és néhányan felém kapták a fejüket.

Anikó a vonal túlsó végén csak hümmögött. – Tudod, Zsuzsi, ez mindig is így volt. De ne hagyd magad! – próbált bátorítani.

De én már nem tudtam türtőztetni magam. Aznap reggel még csak egy átlagos napnak indult: egy újabb üzleti út után végre hazafelé tartottam Debrecenbe Budapestről. Fáradt voltam, a szemem alatt sötét karikák húzódtak, és csak arra vágytam, hogy végre átölelhessem a kislányomat, Emesét. De aztán odalépett hozzám egy fiatal nő, elegáns kosztümben, kezében egy csillogó arckrémes tégellyel.

– Elnézést, asszonyom! – szólított meg kedvesen. – Látom, Ön is sokat utazik. Tudta, hogy az utazás mennyire igénybe veszi a bőrt? Ez a krém csodákat tesz a ráncokkal!

Először csak mosolyogtam, de aztán ahogy rám nézett – mintha egyenesen az arcomon lévő ráncokat számolná –, valami megmozdult bennem. Miért kellene szégyellnem a fáradtságot? Miért kellene elrejtenem azt, hogy anya vagyok, dolgozó nő vagyok, és néha bizony elfáradok?

– Köszönöm, de nem érdekel – válaszoltam hűvösen.

A nő nem tágított. – Tudja, ha most megveszi, ajándékba adunk egy szemránckrémet is. És… – közelebb hajolt – …azt mondják, tíz évet is letagadhat vele.

Ekkor éreztem igazán a dühöt. Tíz évet letagadni? Miért kellene letagadnom az éveimet? Miért lenne baj az idő múlása?

– És ha nem akarok fiatalabbnak látszani? – kérdeztem vissza hangosan. – Ha büszke vagyok arra, hogy negyvenhárom éves vagyok? Hogy dolgozom, gyereket nevelek, és néha fáradt vagyok?

A nő zavartan hátrált egy lépést. Körülöttünk néhányan feszülten figyeltek.

– Csak segíteni akartam… – motyogta.

– Köszönöm, de nekem nincs szükségem rá. Talán inkább azt kéne reklámozni, hogy rendben van öregedni! – mondtam dacosan.

Aznap este otthon leírtam ezt a történetet egy Facebook-posztban. Nem gondoltam volna, hogy ekkora lavinát indítok el. A posztot több ezren osztották meg; voltak, akik támogattak, mások szerint túlérzékeny vagyok. „Miért baj az, ha valaki szebb akar lenni?” – kérdezték sokan.

A családom sem maradt ki a vitából. A férjem, Gábor először csak nevetett rajta.

– Ugyan már, Zsuzsi! Ez csak marketing. Ne vedd magadra!

De anyám másként látta.

– Az én időmben örültünk volna egy ilyen krémnek! – mondta szemrehányóan. – Te is jobban nézhetnél ki néha… Nem gondolod?

Ez fájt. Mindig is próbáltam megfelelni neki: tökéletes háziasszony lenni, jó anya és csinos feleség. De most először éreztem azt, hogy elegem van ebből az örökös megfelelési kényszerből.

Másnap reggel Emese odabújt hozzám.

– Anya, miért szomorú vagy?

– Nem vagyok szomorú, csak gondolkodom – simogattam meg a haját.

– Szerintem te vagy a legszebb anya a világon! – mondta komolyan.

Elmosolyodtam. Talán tényleg csak ennyi számít: hogy annak lássanak minket, akik vagyunk.

A munkahelyemen azonban már más volt a helyzet. A kolléganőm, Judit félrehívott.

– Láttam a posztodat. Bátrak voltál… De nem félsz attól, hogy mostantól mindenki csak erről fog beszélni?

– Nem érdekel – ráztam meg a fejemet. – Valakinek el kellett mondania.

Azóta is záporoznak a kommentek: „Miért baj az öregedés?” „Miért kellene mindig fiatalnak látszani?” „Miért ítéljük el egymást nők között is?”

A legjobban azonban az fájt, amikor a húgom rám írt: „Zsuzsi, lehet, hogy igazad van… De én félek attól, hogy ha nem törődöm magammal eléggé, akkor majd engem is kinevetnek.”

Ez az egész nem csak rólam szól már. Arról szól, hogy mennyire nehéz nőként Magyarországon egyszerre megfelelni minden elvárásnak: legyél fiatalos, de ne legyél hiú; dolgozz sokat, de maradj otthon; szeresd magad úgy, ahogy vagy – de azért javíts rajta!

Most itt ülök az ablakban egy bögre teával és azon gondolkodom: Vajon tényleg ennyire fontos az, hogy hány évesnek látszunk? Vagy inkább az számítana végre, hogy kik vagyunk valójában?