A milliomos lánya két hete nem evett – amíg a legszegényebb új alkalmazott meg nem érkezett…
– Anna, kérlek, legalább egy falatot! – könyörögte az anyja, Baloghné, miközben a villa étkezőjében álltunk. A porcelántányéron érintetlenül hevert a lazac, a saláta már fonnyadni kezdett. Anna csak bámult maga elé, mintha nem is hallaná az anyját.
Én, Szabó Eszter, életem első napját töltöttem itt, a Balogh-családnál, mint új bejárónő. A kezem remegett, ahogy a poharakat törölgettem. Még sosem jártam ilyen fényűző helyen: kristálycsillárok, márványlépcső, mindenütt csend és feszültség.
Azt mondták, Anna két hete nem eszik. Az orvosok jártak-keltek, de semmi sem változott. A család kétségbeesett volt – de erről csak suttogva beszéltek a személyzet között.
Az első napomon máris belecsöppentem a közepébe. Anna apja, Balogh Gábor, egy ismert budapesti üzletember, csak ritkán járt haza. Amikor mégis megjelent, hangosan csattogott a cipője a padlón, és mindenki elhallgatott.
– Ha nem eszel, Anna, kórházba viszünk! – mondta ridegen.
Anna csak megrázta a fejét. A haja az arcába hullott, a szeme alatt sötét karikák.
Én ekkor még csak figyeltem őket. De ahogy telt az idő, egyre jobban fájt nézni ezt a lányt. Az én családom sosem volt gazdag: anyám takarított, apám gyárban dolgozott. Gyerekkoromban sokszor üres volt a hűtőnk – de mindig együtt ettünk, még ha csak kenyeret is.
Egy este Anna kisurrant a konyhába. Épp mosogattam.
– Bocsánat… – szólalt meg halkan.
– Segíthetek valamiben? – kérdeztem óvatosan.
– Nem tudok enni… – suttogta. – Mindenki azt akarja, hogy egyek, de… egyszerűen nem megy.
Leültem mellé a konyhapulthoz. Nem szóltam semmit. Csak ott voltam vele.
– Te… honnan jöttél? – kérdezte végül.
– Csepelen lakom anyámmal és az öcsémmel – mondtam. – Néha mi sem tudjuk, mit eszünk holnap.
Anna rám nézett. Először láttam benne valami életet.
– És… hogy bírod?
– Együtt könnyebb – mondtam. – Ha van kihez szólni.
Attól az estétől kezdve Anna gyakran lejött hozzám a konyhába. Néha csak ültünk csendben. Máskor meséltem neki az öcsémről, aki focizni szeretne menni, de nincs pénzünk cipőre. Anna elmosolyodott.
Egyik este pogácsát sütöttem – anyám receptje szerint. Anna kíváncsian figyelte minden mozdulatomat.
– Megkóstolod? – kérdeztem félve.
Lassan bólintott. Apró darabot tört le belőle, aztán még egyet… és végül megette az egészet.
Aznap este először láttam mosolyogni.
Másnap reggel Baloghné sírva ölelt át: – Mit tettél vele? Végre evett! – zokogta.
De ezzel csak elkezdődtek a problémák. A család irigy lett rám: miért pont nekem nyílt meg Anna? A többi alkalmazott is furcsán nézett rám: „Te csak egy csepeli lány vagy!” – súgták a hátam mögött.
Balogh Gábor egyszer félrehívott:
– Eszter, maga jó hatással van Annára. De ne feledje: mi itt mindent meg tudunk venni. Ne gondolja, hogy több lehet ennél!
A szavai fájtak. De Annával egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Ő mesélt nekem arról, milyen magányos ebben a hatalmas házban; hogy sosem lehet önmaga; hogy mindenki csak azt várja tőle, hogy tökéletes legyen.
Egy este Anna sírva tört ki:
– Nem akarok többé ebben a kalitkában élni! Nem akarok csak egy báb lenni apám üzleti játszmáiban!
Megöleltem őt. Tudtam, milyen érzés tehetetlennek lenni.
A villa falai között egyre nőtt a feszültség. Balogh Gábor végül ultimátumot adott: vagy Anna visszatér „a normális élethez”, vagy elmegy Svájcba kezelésre.
Anna rettegett ettől. Egyik éjjel összepakolta a legfontosabb dolgait és hozzám menekült Csepelre.
Anyám először megijedt: – Mit keres itt ez a gazdag lány?
De amikor látta Annát sírni az asztalunk mellett, csak leült mellé és megsimogatta a haját.
Aznap este együtt vacsoráztunk: egyszerű paprikás krumplit ettünk, de Anna azt mondta, soha ilyen finomat nem evett még.
Baloghék persze mindent megtettek, hogy visszahozzák Annát. Rendőröket is küldtek utánunk – de Anna végül kiállt magáért: elmondta apjának, hogy nem akar többé báb lenni.
Hosszú hónapokba telt, mire rendeződtek a dolgok. Anna terápiára járt; én pedig továbbra is dolgoztam náluk – de már nem csak bejárónőként: barátként is számítottak rám.
Ma már Anna újra eszik; néha együtt főzünk náluk vagy nálunk Csepelen. A családja lassan megtanulta értékelni az egyszerű dolgokat is.
Néha elgondolkodom: vajon tényleg annyira különbözünk egymástól? Vagy csak a pénz és a félelem választ el minket? Ti mit gondoltok: lehet-e igazi barátság két ennyire eltérő világból jövő ember között?