Vizet adtam egy idegen lánynak – Másnap háromszáz harcos állt a kapumban

– Apa, valaki áll a kapunál! – kiáltotta a fiam, Bence, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a reggeli kávémat próbáltam kortyolgatni. Az ablakon át láttam, ahogy a poros úton egy magas, vékony lány közeledik, hosszú, fekete haját a szél cibálja, ruhája szakadt, arca poros. A szívem hevesen vert, mert a mi tanyánkhoz ritkán téved idegen, főleg nem ilyen korán reggel, főleg nem egyedül.

Kimentem a tornácra, Bence a hátam mögött, és a lány megállt a kapunál. – Vizet kérhetek? – kérdezte rekedten, magyarul, de furcsa akcentussal. A hangja olyan volt, mint a száraz falevél, amit a szél sodor. Egy pillanatig haboztam, hiszen anyám mindig azt mondta: „Idegent ne engedj be, fiam, főleg ne, ha egyedül van.” De a lány tekintete olyan kétségbeesett volt, hogy nem tudtam nemet mondani.

– Gyere be, adok vizet – mondtam, és intettem neki. Bence szorosan mögöttem maradt, ahogy a lány a kút felé indult. Megtöltöttem a bögrét, ő pedig mohón ivott, mintha napok óta nem jutott volna vízhez. – Honnan jöttél? – kérdeztem, de csak megrázta a fejét. – Messziről – felelte halkan, és a szemében valami fájdalmas titok csillant.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. A feleségem, Zsuzsa aggódva nézett rám. – Nem kellett volna beengedned – mondta halkan. – Nem tudjuk, ki ő, mit akar. Itt, a pusztán, mindenki ismer mindenkit. Az idegenek bajt hoznak. – De én csak segíteni akartam – válaszoltam, de magam sem voltam biztos benne, hogy jól tettem.

Másnap hajnalban furcsa zajokra ébredtem. Az ablakhoz mentem, és amit láttam, soha nem felejtem el: a tanya körül, ameddig a szem ellátott, emberek álltak. Férfiak, nők, mind magasak, sötét bőrűek, hosszú hajjal, némán, mozdulatlanul. Legalább háromszázan lehettek. A szívem a torkomban dobogott, Bence rémülten bújt hozzám, Zsuzsa pedig sírni kezdett.

Az egyik férfi előrelépett, és hangosan, tiszta magyarsággal szólt: – A lányunkat keressük. Tegnap itt volt. Nem bántani jöttünk, csak vissza akarjuk vinni. – A hangja nyugodt volt, de éreztem benne a fenyegetést.

– Itt volt, vizet kért, aztán elment – mondtam remegő hangon. – Nem tudom, hová ment. – A férfi szeme összeszűkült. – Ha hazudsz, mindent elveszítesz. – Aztán intett, és a tömeg lassan, hangtalanul elindult a falu felé.

Aznap egész nap rettegésben éltünk. A szomszédok is látták a tömeget, a faluban mindenki erről beszélt. A polgármester, Varga László, összehívta a falugyűlést. – Nem engedhetjük, hogy idegenek fenyegetnek minket! – kiabálta valaki. – De hát csak vizet kért! – szóltam közbe, de rám förmedtek: – Te hoztad ránk a bajt!

Otthon Zsuzsa sírva fakadt. – Mi lesz most velünk? – kérdezte. – El kell mennünk innen, vagy mindent elveszítünk. – Bence csak némán ült, a játékautóját szorongatta.

Aznap este újra megjelent a lány. Csendben lépett be a kapun, a holdfényben szinte szellemnek tűnt. – Köszönöm, hogy segítettél – mondta halkan. – De most mennem kell. – A szemében könnyek csillogtak. – A családom keres. Ha megtalálnak, mindannyian veszélyben lesztek. – Meg akartam kérdezni, miért üldözik, de csak annyit mondott: – Nem mindenki az, aminek látszik. – Aztán eltűnt a sötétben.

Másnap reggel a harcosok már nem voltak ott. A falu lassan megnyugodott, de engem nem hagyott nyugodni a gondolat: vajon jól tettem, hogy segítettem? Vagy ezzel veszélybe sodortam a családomat, a falut, mindent, amit szeretek?

Azóta is gyakran gondolok a lányra. Vajon mi lett vele? És vajon mi lett volna, ha nemet mondok? Néha éjszaka, amikor a szél süvít a pusztán, úgy érzem, mintha valaki figyelne. Talán a múltam, talán a lelkiismeretem.

Ti mit tettetek volna a helyemben? Megéri segíteni egy idegenen, ha ezzel mindent kockára teszel?