A milliomos, aki 37 dadát rúgott ki – de egy alkalmazott mindent megváltoztatott

– Apa, miért sírsz megint? – kérdezte halkan a legkisebb lányom, Lili, miközben a nappali közepén, a kanapén ültem, a kezembe temetett arccal. A házban csend volt, csak a falióra kattogása hallatszott, és a gyerekek visszafojtott lélegzete. Aznap reggel rúgtam ki a harminchetedik dadát, aki két hét után zokogva jelentette be, hogy nem bírja tovább.

A nevem Szabó Gábor, 36 éves vagyok, és egy éve elvesztettem a feleségemet, Emesét. Hat lányom van: Zsófi, Dóra, Anna, Réka, Eszter és Lili. Mindannyian más-más korban, más-más problémákkal, de egyvalami közös bennük: mindannyian elvesztették az anyjukat, és én, bármennyire is próbáltam, képtelen voltam pótolni azt az űrt, amit Emese hagyott maga után.

A temetés után minden szétesett. A lányok egymással veszekedtek, az iskolában romlottak a jegyeik, esténként sírtak, vagy csak némán bámulták a plafont. Én pedig dolgoztam, mint egy megszállott, hogy legalább anyagilag ne szenvedjenek hiányt. De a pénz nem tudott melegséget vinni a házba, és a dadák, akiket felvettem, sorra feladták. Volt, aki a gyerekek hisztije miatt, volt, aki a ház méreteitól ijedt meg, és volt, aki egyszerűen nem bírta elviselni a gyász súlyát, ami minden szobában ott lebegett.

A harminchetedik dada, Judit, aznap reggel egy bögre kávéval a kezében jött oda hozzám. – Gábor, én ezt nem bírom tovább. A lányok nem engednek közel magukhoz, minden próbálkozásom lepattan róluk. És te sem vagy itt igazán. Sajnálom, de mennem kell. – Azzal letette a bögrét, és elment. Én pedig ott maradtam, a hat lányommal, a csenddel, és a tehetetlenséggel.

Aznap este, amikor már mindenki aludt, a dolgozószobámban ültem, és Emese fényképét néztem. – Mit csináljak, Emese? Hogy lehet ezt túlélni? – suttogtam a sötétben. Aztán másnap reggel csöngettek. Egy közvetítőn keresztül jelentkezett egy új jelentkező, Katalin. Már az első pillanatban láttam rajta, hogy más, mint a többiek. Nem volt fiatal, de nem is idős, a szemeiben valami különös melegség csillogott. – Jó napot kívánok, Szabó úr. Tudom, hogy sokan próbálkoztak már, de én nem félek a kihívásoktól – mondta határozottan.

A lányok persze azonnal próbára tették. Zsófi, a legidősebb, gúnyosan nézett rá: – Meddig bírja maga? Egy hétig? Dóra direkt kiborította a kakaót a padlóra, Anna pedig bezárkózott a szobájába, és kijelentette, hogy ő nem beszél idegenekkel. Katalin azonban nem ijedt meg. Nyugodtan letérdelt Dóra mellé, és együtt feltörölték a kakaót. – Tudod, én is sokszor voltam szomorú gyerekkoromban. De mindig segített, ha valaki ott volt velem – mondta halkan. Dóra csak bólintott.

Az első hét nehéz volt. Katalin minden reggel friss kakaóval és meleg kiflivel várta a lányokat, esténként mesét olvasott nekik, és soha nem emelte fel a hangját. Egyik este, amikor Anna sírva fakadt, mert hiányzott neki az anyukája, Katalin csak átölelte, és együtt sírtak. A lányok lassan kezdtek megnyílni. Zsófi egyszer odasúgta nekem: – Apa, lehet, hogy ő tényleg maradni fog?

Én magam is meglepődtem, mennyit változott a ház légköre. Egy este, amikor későn értem haza, Katalin a konyhában ült, és Eszterrel rajzolt. – Gábor, beszélhetnénk? – kérdezte. – A lányoknak nem csak dadára van szükségük. Neked is szükséged van valakire, aki segít feldolgozni a gyászt. Nem kell mindent egyedül cipelned. – Először dühös lettem. – Maga nem tudja, min megyek keresztül! – vágtam vissza. – Dehogynem – felelte csendesen. – Én is elvesztettem valakit, akit nagyon szerettem. Tudom, milyen, amikor az ember azt hiszi, hogy soha többé nem lesz jobb. De lesz. Csak idő kell, és türelem.

Aznap éjjel sokáig forgolódtam. Rájöttem, hogy Katalin nem csak a lányoknak segít, hanem nekem is. Lassan elkezdtem beszélgetni vele, először csak a gyerekekről, aztán Emeséről, a közös emlékekről, a félelmeimről. A lányok egyre jobban ragaszkodtak hozzá, és én is egyre inkább éreztem, hogy nélküle nem menne.

Egy év telt el azóta, hogy Katalin belépett az életünkbe. A lányok újra nevetnek, az iskolában javultak a jegyeik, esténként együtt vacsorázunk, és néha még Emeséről is tudunk beszélni anélkül, hogy mindannyian sírnánk. Katalin nem csak alkalmazott lett, hanem családtag. Néha azon gondolkodom, hogy vajon Emese mit szólna hozzá. Vajon büszke lenne rám, hogy nem adtam fel? Vagy haragudna, hogy más is helyet kapott a szívünkben?

Most, amikor este a lányok körülöttem ülnek, és Katalin mesét olvas nekik, csak egy kérdés motoszkál bennem: Lehet-e újra boldognak lenni, ha egyszer már mindent elveszítettünk? Ti mit gondoltok?