Egy váratlan örökség, nagymamám lakása, teljesen felforgatta az életemet. A lakás mellé azonban nemcsak emlékeket, hanem a gondoskodás terhét is megörököltem, miközben nagymamám emlékezete egyre halványult. A családi viszályok, a bűntudat és a kimondatlan elvárások között próbáltam megtalálni önmagam és a helyes utat.
Amikor a lányom férjhez ment az egyetemi szerelméhez, boldog voltam az új kezdetük miatt. Egy hangulatos lakásban telepedtek le Budapesten, miközben én élveztem a nyugdíjas éveimet a Balaton partján. Nem sejtettem, hogy egy évvel később megkérnek, hogy gondoskodjak a vőm édesapjáról. Ami ideiglenes megoldásnak indult, az egy kihívásokkal teli úttá vált, amelyre nem volt könnyű megoldás.
Egy este, amikor hazafelé tartottam a munkából, észrevettem, hogy a szomszédom a verandáján ül, könnyek folynak az arcán. Egy középkorú férfi, aki üres tekintettel bámult a távolba, képtelen volt elrejteni bánatát. Nyilvánvaló volt, hogy történt valami. Odamentem hozzá, és megkérdeztem, tehetek-e valamit, hogy segítsek. Azt válaszolta: „Senki sem segíthet már rajtam, túl késő…”
