Mélyen hálás vagyok a fiamnak, aki ezekben a nehéz időkben a mentőövemmé vált. Miután az apja elhagyott minket, amikor még csak kisgyermek volt, küzdöttem, hogy megéljünk. Az egyetlen dolog, ami fenntartott minket, az a kis lakás volt, amit a nagymamámtól örököltem. Most a fiam segít anyagilag, de ragaszkodik hozzá, hogy a felesége soha ne tudja meg.
A férjemmel nem értünk egyet a lányunk párját illetően. A vejünk ambíció nélkül él, és már több mint egy éve váltogatja a munkahelyeit. Eközben a lányunk két gyereket nevel és egyedül viszi a háztartást. Jelenleg szülési szabadságon van, így nem tud teljes munkaidőben dolgozni. Úgy döntöttem, hogy nem támogatom őt anyagilag, amíg nem változtat a helyzetén.
Mindig is hittem abban, hogy segíteni kell a családnak, de a rokonaim változásra való képtelensége teljesen kimerített. Káoszban élnek, folyamatosan pénzt kérnek, és soha nem mutatnak hálát. A türelmem végleg elfogyott.
Öt éve én vagyok a fő anyagi támogató a házasságomban. A férjem, aki idősebb és van egy gyermeke egy korábbi kapcsolatból, alig járul hozzá a háztartási költségeinkhez. Annak ellenére, hogy változásban reménykedtem, mostanra elértem a tűrőképességem határát.
Szeptember elején apám felhívott, és megkérdezte, hogy a feleségem, Anna, és én tudnánk-e segíteni neki a következő hónapok lakbérében. Mióta anyám elhunyt, egyedül él egy kis lakásban egy közeli városban. Van egy bátyám, Péter, aki ugyanabban a városban él, mint mi. Azt hittem, apám őt is megkereste segítségért. Nem sejtettük, hogy az erőfeszítéseink, hogy támogassuk őt, egy olyan titkot tárnak fel, amely megrendíti a családi kötelékeinket.
Nem értem, miért vagyok olyan, amilyen. Valami a sorsomban, vagy mi? Nem vagyok rossz ember; soha nem bántottam senkit életemben. És mégis
