Egy anya szemszögéből mesélem el, hogyan változott meg az életem, amikor a lányom, Dóra férjhez ment, és hirtelen eltávolodott tőlem. A történetben megjelenik a családi konfliktus, a magány, az elengedés nehézsége és az újrakezdés reménye. Az olvasóval együtt keresem a választ: hogyan lehet feldolgozni, ha a gyermekünk már nem tart igényt ránk úgy, mint régen?
Hatvanévesen döbbentem rá, hogy a gyerekeim már nem számítanak rám úgy, mint régen. Fájdalmas felismerés volt, de elindított egy belső utazást, amely során újra kellett értelmeznem a szerepemet az életükben – és a saját életemben is. Most tanulom, hogyan találjam meg önmagam, miközben elengedem őket.
Évekig csak a lányom, Anna, és én voltunk. Elválaszthatatlanok voltunk, mindent megosztottunk egymással, a reggeli kávétól az esti sétákig. De amikor Anna férjhez ment, azt hittem, továbbra is része lehetek az életének. Nem sejtettem, hogy az új életében már nincs hely számomra.
Emese az ágy szélén ült, a plafont bámulva, szíve tele volt zavartsággal és frusztrációval. Ami egykor ígéretes kapcsolatnak indult Dániellel, az mostanra kimerítő viták és csendes kezelések sorozatává vált. Ahogy gondtalanul lapozgatott egy magazint, nem tudta kiverni a fejéből azokat a különös szokásokat, amelyek eltávolították őket egymástól, különösen Dániel könyvek iránti megszállottságát, hogy óránként átrendezze őket.
