Egy hétköznapi magyar fiú vagyok, aki évekig nem törődött apja sorsával, mígnem egy munkahelyi beszélgetés rádöbbentett, mennyire elhidegültünk egymástól. A közönyből lassan megértés és törődés lett, ahogy szembesültem apám magányával és anyagi nehézségeivel. Most már tudom, mennyire fontos odafigyelni egymásra, mielőtt túl késő lenne.
A nevem Katalin, és egyedül élek egy panelházban Újpesten. Három gyermekem van, akik felnőttek, elköltöztek, és egyre ritkábban keresnek. A történetem a családi elhidegülésről, a magányról és arról szól, hogyan próbálok reményt találni ott, ahol már csak az emlékek maradtak.
Egy esős péntek este, amikor a fiam, Zsolt csak azért keresett, hogy vigyázzak az unokámra, ráébredtem: már csak akkor vagyok fontos, ha szükségük van rám. A menye, Márta mindig megtalálja a hangot velem, de a fiam egyre távolabb kerül. Az unokám, Zoé nem tehet semmiről, de hogyan dolgozzam fel, hogy a saját gyermekem már szinte idegen számomra?
Egy hirtelen költözés után a gyerekeim elfordultak tőlem. Most, hogy minden este csendben ülök a régi családi fényképek között, kétségbeesetten keresem a módját, hogyan találhatnék vissza hozzájuk. Vajon van még esélyünk újra egymásra találni?
