Az első lakásom boldogsága hamar szertefoszlott, amikor megismertem a szomszédomat, Máriát. Mindennapjaimat egyre inkább átszőtte a folyamatos követelőzés, a határok feszegetése és a családi konfliktusok, amelyek végül arra kényszerítettek, hogy szembenézzek önmagammal és a saját határaimmal. Vajon meddig lehet segíteni valakin, aki sosem hálás, és mikor kell végre nemet mondani?
Harminc éve élek ebben a panelban, mindig én voltam az, aki segített, összefogott, sütött, szervezett. Most, amikor nekem lett volna szükségem egy jó szóra vagy egy tál levesre, mindenki elfordult. Vajon tényleg ennyire elidegenedtünk egymástól, vagy csak én hittem, hogy számítok valakinek?
Egy esős budapesti délutánon, amikor a villamosmegállóban vártam, egy idegen nő kért tőlem pénzt ennivalóra. A történetemben bemutatom, hogyan változott meg a véleményem a kéregetőkről, amikor közelebbről is megismertem Zsuzsát, és milyen csalódás ért, amikor rájöttem, hogy talán nem minden az, aminek látszik. Vajon képesek vagyunk még bízni egymásban ebben a városban?
Egy zsúfolt budapesti buszon egy apró balesetből kibontakozó drámai események során szembesültem azzal, hogy mennyire törékeny az emberi kapcsolatok hálója. Az egyszerű bocsánatkérés, amelyet egy véletlenül rálépett láb miatt tettem, váratlanul mélyebb konfliktusokat hozott felszínre. A történet során ráébredtem, hogy a múlt árnyai mennyire befolyásolják jelenünket és jövőnket.
Az élet gyakran tükrözi a hozzáállásunkat. Észrevetted már, hogy a rossz napok hajlamosak lavinaként hatni? Amikor a balszerencséinken rágódunk, úgy tűnik, mintha még több negatívumot vonzanánk az életünkbe. Vannak, akik hisznek abban, hogy ha pozitív képet tartunk a fejünkben, az végül valósággá válik. Nézzük meg, hogyan változtathatja meg a perspektívánkat a felemelő pillanatokra való összpontosítás, még ha csak egy kis időre is.
