Egy nap alatt elvesztettem a saját szobámat, a magánszférámat és lassan a házasságomat is. A feleségem fia beköltözött hozzánk, és minden megváltozott – én pedig egyre inkább idegennek érzem magam a saját otthonomban. Vajon hol a határ az alkalmazkodásban, és meddig lehet háttérbe szorítani a saját igényeimet a család kedvéért?
A nevem Gábor, és most elmesélem, hogyan omlott össze a házasságom egyetlen, kegyetlen mondat miatt. Feleségem, Ágnes szavai úgy vágtak belém, mint a kés, és azóta minden napom harc a múlt boldogságával és a jelen fájdalmával. A történetem talán sokaknak ismerős lesz – szeretném tudni, mások mit tennének a helyemben.
Hét év házasság, egy hároméves kisfiú, és én, Péter, aki egyre inkább elvesztem a hétköznapokban. Egy ártatlannak tűnő kísérletet indítottam, hogy megértsem feleségem, Márta állandó fáradtságát és távolságtartását. Nem gondoltam volna, hogy ezzel magam alatt vágom a fát, és mindent elveszíthetek, ami fontos volt számomra.
Egy nap alatt elvesztettem mindent, amit otthonnak hittem. A feleségem fia beköltözött a szobámba, én pedig az erkélyre szorultam, miközben a család, amit építettem, darabokra hullott. Vajon hol a határ a kompromisszum és az önfeladás között?
Egy átlagos magyar férj vagyok, aki egyre inkább elveszettnek érzi magát a házasságában. A feleségemmel való mindennapos konfliktusok már elviselhetetlenné váltak, miközben meglepő módon az anyósom lett az egyetlen, aki megért és támogat. Vajon lehet-e egy anyós a megmentőm, vagy csak még nagyobb bajba sodor?
