Egy esős, szürke reggelen, miközben a konyhában álltam, anyám éles szavai hasítottak belém: „Sosem hallgattál rám, Anna!” A kezem remegett, a kávéscsésze hideg volt, és a másik szobában a négy hónapos kislányom, Lili, sírt. Úgy éreztem, elbuktam anyaként, és anyám csendje jobban fájt, mint bármilyen kiabálás.
Tizenhét évesen, egy kis magyar faluban tudtam meg, hogy anya leszek. Ez a történet az elvesztésről, a szeretetért és családért folytatott küzdelemről szól, és arról, milyen nehéz felnőni, amikor mindenki azt várja, hogy gyerek maradj. A saját hangomon mesélem el, hogyan próbáltam megtalálni önmagam és a helyem a világban.
Egyetlen éjszaka alatt omlott össze minden, amit évekig építettem. Két lányom, Dóra és Zsófi, egyikük várandós, másikuk kisgyermekes anyuka – és én, az anya, aki kénytelen volt kimondani: mennetek kell. Vajon lehet-e szeretni úgy, hogy közben fájdalmat okozunk?
Egyetlen mondattal zártam ki a húgomat az életemből, és ezzel mindent megváltoztattam. A családi összetartás, az önfeláldozás és a határok kijelölése között őrlődtem, miközben a saját életem is darabokra hullott. Vajon tényleg elég a vérségi kötelék ahhoz, hogy mindent elnézzünk egymásnak?
Tizenhét évesen, amikor megtudtam, hogy gyermeket várok, a szüleim kitettek az utcára. Az életem egyik legnehezebb időszaka következett, de végül sikerült talpra állnom és új életet kezdenem. Tíz évvel később a szüleim visszatértek, és segítséget kértek tőlem – ekkor szembesültem a megbocsátás igazi súlyával.
A történet középpontjában a 17 éves lányom, Lilla áll, aki váratlanul teherbe esett. A terhességét sokáig titkolta előlünk, és csak a hatodik hónapban derült ki az igazság. A történet az ő küzdelmeit és az életének drámai fordulatát mutatja be.
