Hetvenéves apám váratlanul bejelentette, hogy újra megházasodik, és ezzel lavinát indított el a családunkban. Az ő döntése felszínre hozta a régi sérelmeket, elfojtott érzéseket és olyan titkokat, amelyekről sosem gondoltam volna, hogy léteznek. Most, amikor minden darabokra hullik körülöttem, kétségbeesetten keresem a választ: vajon tényleg lehet újrakezdeni az életet ennyi idősen, vagy csak menekülünk a magány elől?
Egy viharos családi veszekedés közepén találom magam, ahol a lányom szemrehányóan kérdezi, miért nem tudok neki mindent megadni, amit szeretne. A múltam, a szüleimtől örökölt szegénység, és a saját küzdelmeim mind ott feszülnek a válaszomban. Vajon hol rontottam el, hogy a szeretet helyett az anyagiak lettek a legfontosabbak közöttünk?
Egy csendes, tágas házban élek a külvárosban, ahol valaha gyermekeim nevetése töltötte meg a szobákat. Most csak a magány maradt, és a remény, hogy egyszer még visszatérnek hozzám. A szomszéd, Gábor segít néha, de a lelkem ürességét semmi sem tölti ki.
Egy esős, novemberi estén, amikor mindenki más már hazafelé sietett, én még mindig ott ültem a kávézóban, és László szavait hallgattam. Ő 62 éves volt, én pedig alig múltam 23. A történetünk nem csak rólunk szólt, hanem arról is, hogyan néz ránk a világ, amikor a szerelem nem illik bele a megszokott keretekbe.
Három évvel ezelőtt, amikor a feleségem elhunyt, a családomban és a közös házunkban találtam vigaszt. Szeretném világossá tenni, hogy itt töltöm az időm nagy részét, ápolva az emlékeket.
„Azt hittem, csak egy múló megjegyzés,” mondja Emese. „De aztán megjelent a csomagjaival.” Vajon ez egy új családi dinamika kezdete?
