Ötéves vagyok, Anna, és mindig tűzoltó akartam lenni. Súlyos betegséggel küzdök, de a születésnapomon a családom és a város tűzoltói valóra váltották az álmomat. Ez a nap örökre megváltoztatta mindannyiunk életét, és megtanított arra, hogy a remény néha ott lobban fel, ahol a legkevésbé várnánk.
Gyermekkorom legsötétebb pillanataiban is hittem abban, hogy egyszer újra nevethetek. Hét évesen súlyos betegséggel küzdöttem, de a családom szeretete és egy dal segített átlendülni a legnehezebb napokon. Egy családi összejövetelen végül kiénekeltem magamból mindent, amit addig elfojtottam, és ezzel nemcsak magamnak, hanem mindenkinek reményt adtam.
Hatévesen, súlyos betegen, egyetlen vágyam volt: könyveket gyűjteni a kórházban fekvő gyerekeknek. A családommal és barátaimmal együtt küzdöttünk, hogy elérjük a tizenötezer könyvet, miközben az időm egyre fogyott. Ma már a nevemmel fémjelzett alapítvány viszi tovább az álmomat, és minden könyv egy újabb reményt jelent a beteg gyerekeknek.
Egy boldog, várandós nőből lettem elutasított anya, amikor kisfiam, Marci súlyosan megbetegedett. A családom és barátaim helyett csak a magány és a kétségbeesés maradt, miközben minden erőmmel küzdöttem a fiam életéért. Vajon miért fordulnak el tőlünk azok, akiktől a legtöbb támogatást várnánk?
