Egy várva várt, meghitt hétvégéből családi rémálom lett, amikor a férjem bátyja, Gábor beköltözött hozzánk. A történetemben megmutatom, hogyan váltam láthatatlanná a saját otthonomban, és miért nem tudok megbocsátani a férjemnek, amiért nem állt ki mellettem. Vajon hol húzódik a határ a család és az önfeladás között?
Egy átlagosnak tűnő hétvégi családi döntés, hogy a gyerekeinket a nagymamához küldjük, váratlan érzelmi vihart hozott. Legkisebb fiam, Marci, kétségbeesett kérése, hogy vigyük haza, mindent megváltoztatott bennem. Ez a hétvége megtanított arra, mennyire fontos odafigyelni a gyermekeink érzéseire, még akkor is, ha azok számunkra jelentéktelennek tűnnek.
Már napok óta vártam a hétvégét, amikor végre pihenhetek, de anyósom egyetlen telefonhívása mindent felborított. Hirtelen a házunk lett a csatatér, ahol nemcsak a port, hanem a családi feszültségeket is fel kellett takarítani. A történetem arról szól, hogyan próbáltam megtalálni önmagam és a békét egy olyan helyzetben, ahol mindenki másnak voltak tervei velem.
Minden hétvégém ugyanúgy telik: anyósomék érkeznek, és én újra és újra elveszítem önmagam a véget nem érő házimunkában és elvárásokban. Próbálok megfelelni, de egyre inkább úgy érzem, hogy a saját otthonomban is csak vendég vagyok. Vajon meddig lehet kibírni, hogy az ember mindig mások kedvére tegyen, miközben lassan elfelejti, ki is ő valójában?
