Egy fáradt, harmincas nő vagyok, aki évekig küzdött a lakáshitellel és a családi elvárásokkal. Anyám állandóan beleszól az életembe, húgom pedig kihasználja a helyzetemet. A történetem arról szól, hogyan próbáltam végre saját határokat húzni, és hogy vajon lehet-e Magyarországon boldognak lenni anélkül, hogy bűntudatot éreznénk a családunk miatt.
Mindig is saját otthonról álmodtam, de amikor a férjemmel végre beköltöztünk a lakásunkba, anyám képtelen volt elfogadni, hogy már nem ő dönt helyettem. Folyamatos beleszólása és kritikái miatt egyre bizonytalanabb lettem, és a családi béke is megbomlott. Vajon lehet boldog az ember, ha a szerettei nem fogadják el a választásait?
Egy budapesti nő vagyok, aki mindennél jobban vágyott egy saját lakásra. A hitel és a titkok azonban szétzilálták a kapcsolatunkat, és végül mindent elveszítettem, amiben hittem. Most egyedül próbálom feldolgozni, hogy a bizalom hiánya hogyan teheti tönkre még a legnagyobb álmokat is.
Két éve, amikor a férjem előléptetést kapott, hirtelen felindulásból vettünk fel lakáshitelt. Azt hittük, végre megérkeztünk, de a döntésünk árát az egész család megszenvedte. Most, amikor a kisebbik fiam sírva könyörgött, hogy vigyük haza a nagymamától, rájöttem, mennyi mindent veszítettünk el az új otthonunkért.
Évekig dolgoztam, hogy kifizessem a lakáshitelemet, és amikor végre sikerült, egyedül akartam ünnepelni egy csendes pihenéssel. A családom ezt árulásnak vette, és most bocsánatkérést várnak tőlem, de nem érzem, hogy hibáztam volna. Vajon tényleg önző voltam, vagy jogom van a saját boldogságomhoz?
Tíz évig fizettük a lakáshitelt, csak hogy anyósom végre elköltözzön, de amikor eljött az idő, ő egyszerűen megtagadta. A családi béke helyett újabb konfliktusok robbantak ki, és én, harminchat évesen, még mindig nem tudom, mikor lesz végre saját otthonom. Vajon meddig lehet bírni ezt a helyzetet anélkül, hogy valaki végleg összeroppanna?
