A nevem Jázmin, és azt hittem, hogy megtaláltam az igazit, amikor hozzámentem Gáborhoz. Az évek során azonban rá kellett jönnöm, hogy a házasságom egy aranykalitka, ahol a pénz minden érzelem fölé kerekedik. Most, amikor minden nap egy újabb harc, azon gondolkodom, vajon én hibáztam-e, vagy itt az ideje végre magamat választani.
Hét év házasság, egy hároméves kisfiú, és én, Péter, aki egyre inkább elvesztem a hétköznapokban. Egy ártatlannak tűnő kísérletet indítottam, hogy megértsem feleségem, Márta állandó fáradtságát és távolságtartását. Nem gondoltam volna, hogy ezzel magam alatt vágom a fát, és mindent elveszíthetek, ami fontos volt számomra.
Egyetlen pillanat alatt elveszítettem mindent: a szüleimet, az otthonom melegét, és a testvérem szeretetét. Most, hogy Gábor, a bátyám, bérleti díjat követel tőlem a gyerekkori házunkért, kétségbeesetten próbálom megérteni, hogyan lettünk egymás ellenségei. Vajon képes vagyok megbocsátani neki, vagy örökre elveszítjük egymást?
Egyedül maradtam a gyerekeim nélkül, miközben a szomszédom, Katalin lett az, aki gondoskodott rólam, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. A családi kötelékek fellazultak, a magány és a megbántottság érzése mindennapossá vált, de egy váratlan barátság új reményt adott. Vajon miért van az, hogy néha egy idegen többet jelent számunkra, mint a saját vérünk?
Egyedül ülök a konyhában, miközben a lányom harmincadik születésnapját nélkülem ünnepli. Visszagondolok az elmúlt évekre, a közös emlékekre, a családi törésekre, és arra, hol veszítettük el egymást. Vajon tényleg én vagyok a hibás, vagy csak az élet sodort minket ilyen messzire egymástól?
A férjem halálos ágyán vallotta be, hogy sosem szeretett igazán. Hatvan évig éltem mellette, hittem, hogy a szeretetünk elég, de most minden emlék más színt kapott. Vajon lehet-e boldog az, akit csak megszokás kötött össze a másikkal?
Két éve, hogy a lányom, Nóra, nem beszél velem. Minden nap a hiányával élek, miközben próbálom megérteni, hol rontottam el, és vajon lesz-e még esélyünk a megbékélésre. Ez az én történetem a fájdalomról, bűntudatról és a reményről.
Egy vidéki magyar nyugdíjas, Lajos történetét mesélem el, aki fia boldogulása érdekében saját szükségleteit háttérbe szorítja. A mindennapi nélkülözés, a családi titkok és az önfeláldozás súlya alatt végül szembe kell néznie azzal, hogy meddig mehet el egy szülő a gyermekéért. Vajon megéri mindent feláldozni a szeretet nevében, vagy eljön az a pont, amikor ki kell mondani az igazságot?
A nevem Katalin, és egész életemben azért dolgoztam, hogy a lányomnak, Dórának mindent megadhassak, amit én sosem kaptam meg. Amióta nyugdíjba mentem, és már nem tudom őt anyagilag támogatni, Dóra eltávolodott tőlem, és ritkán hozza el hozzám az unokámat, Leventét. Most magányosan ülök a lakásomban, és azon töprengek, hol rontottam el anyaként.
Egy magyar anya vagyok, aki éveken át külföldön dolgozott, hogy mindhárom gyermekének lakást vehessen Budapesten. Bár a távolság és az idő sok mindent elvett tőlem, végül rájöttem, hogy az igazi otthonom nem a négy fal között, hanem a gyerekeim szívében van. Ez a történet arról szól, hogyan találtam vissza hozzájuk – és önmagamhoz – a legnehezebb időkben.
A nevem Eszter, és miután a férjem, Gábor, elhagyott minket közvetlenül kislányunk, Lili születése után, egyedül maradtam a gyermekemmel és a végtelen bűntudattal. Minden nap küzdök a munkahelyi elvárásokkal, Lili gondozásával és saját félelmeimmel, miközben próbálok jó anya lenni. A legnehezebb pillanatok azok, amikor Lili fáradtan és dühösen azt mondja: „Anya, mi már csak idegenek vagyunk” – ilyenkor elgondolkodom, hol rontottam el mindent.
Tíz éve vagyok házas, és úgy érzem, elvesztem a feleség és anya szerepeim mögött. Mindent megtettem a családomért, de most úgy érzem, csak egy láthatatlan cseléd vagyok, akit senki sem vesz észre. Vajon hogyan mutathatom meg a férjemnek, hogy több vagyok ennél?
