Tizenhat évesen elvesztettem mindent, ami fontos volt: apámat, anyámat, otthonomat. Egy rideg, szigorú mostoha mellett kellett újra megtanulnom, mit jelent család, szeretet és megbocsátás. Ez az én történetem arról, hogyan lettem a „rossz mostoha” lányából valakivé, aki végül otthonra talált – ott, ahol a legkevésbé várta.
Soha nem gondoltam volna, hogy az életem ilyen kihívás elé állít. Amikor a fiam, Gábor bejelentette, hogy eljegyezte Katát, aki már egy kisfiú, Marci édesanyja, félelem és bizonytalanság töltött el. Ma már tudom, mennyit tanultunk mindannyian ebből a helyzetből, és hogyan kovácsolt össze minket ez a próbatétel.
Az életem fenekestül felfordult, amikor összeköltöztem Gáborral, és a lánya, Dóra egyre gyakrabban jelent meg váratlanul nálunk. Kétségbeesetten próbálom egyben tartani a családot, miközben a szeretet, a bűntudat és a félelem között őrlődöm. Ez az én történetem a mozaikcsalád nehézségeiről, a határok kereséséről és arról, hogyan próbálok meg nem elveszni a mindennapi káoszban.
Egy hideg novemberi estén Zsófi, a szomszéd kislány, kétségbeesetten kért, hogy ne menjek haza – ekkor döbbentem rá, mennyire hasonlítunk egymásra. Saját gyerekkori magányom és láthatatlanságom visszhangzott Zsófi történetében, miközben próbáltam neki megadni azt a biztonságot, amit én sosem kaptam meg. A történetünk a családi közöny, újrakezdés és önmagunk elfogadásának fájdalmas útjáról szól.
Tizenhat évig neveltem Annát, mintha a saját lányom lenne. Most, hogy férjhez ment, még csak meg sem hívott az esküvőjére – és én nem értem, hol rontottam el. Ez a történet arról szól, hogyan lehet valakit szeretni, mégis kívülállónak maradni a saját családjában.
