Gyerekkorom óta küzdök azzal az érzéssel, hogy nem vagyok elég jó, mert az édesapám elhagyott minket. Most, felnőttként, egy levélben próbálom meg elmondani nevelőapámnak, Lászlónak, mennyit jelentett nekem, hogy ő mindig mellettem állt. Ez a történet a megbocsátásról, a családról és arról szól, hogyan találhatunk otthonra ott is, ahol először csak idegennek éreztük magunkat.
Gyermekkorom óta csendben hordozom magamban azt a fájdalmat, amit apám hiánya okozott, de most, felnőttként, végre ki merem mondani: a nevelőapám, Gábor, volt az, aki igazán apám lett. Ez a történet arról szól, hogyan tanultam meg megbocsátani, szeretni és elfogadni egy új családot, miközben a múlt árnyai még mindig kísértenek. Egy levél formájában próbálom elmondani mindazt, amit sosem mertem kimondani – hátha mások is erőt merítenek belőle.
Az esküvőm előtti hetekben szinte minden éjjel álmatlanul forgolódtam, mert döntenem kellett: az édesapám vagy a nevelőapám kísérjen az oltárhoz. Mindkettőjükhöz más-más fájdalmas és szép emlék köt, és egyiküket sem akarom megbántani. A döntésem nemcsak a saját lelkemet, hanem a családom jövőjét is befolyásolja.
