Amikor megtudtam, hogy a lányom, Emese ikreket vár, azonnal segíteni akartam. Nem gondoltam, hogy ezzel családi feszültségek egész sorát indítom el. Most, hónapokkal később, még mindig keresem a választ: hol van a segítség és a beavatkozás közötti határ?
Egy zsúfolt budapesti villamoson pillantottam meg régi barátnőmet, Katát, akit évek óta nem láttam. Az arca megtört volt, a szemeiben félelem és szégyen tükröződött – ekkor döbbentem rá, hogy valami nagyon nincs rendben az életében. A történetem arról szól, hogyan mertem segíteni neki a családon belüli erőszak poklából, miközben saját lelki békémet is kockára tettem.
Az első lakásom boldogsága hamar szertefoszlott, amikor megismertem a szomszédomat, Máriát. Mindennapjaimat egyre inkább átszőtte a folyamatos követelőzés, a határok feszegetése és a családi konfliktusok, amelyek végül arra kényszerítettek, hogy szembenézzek önmagammal és a saját határaimmal. Vajon meddig lehet segíteni valakin, aki sosem hálás, és mikor kell végre nemet mondani?
Egy forró nyári napon a Margitszigeten futottam az első 5 kilométeres versenyemen, amikor egy katona, Gábor, a cél előtt megállt, hogy segítsen nekem. Az ő bátorítása és támogatása nemcsak a versenyt, hanem az egész életemet megváltoztatta. Ez a történet arról szól, hogyan találkozik két idegen sorsa egy pillanatra, és hogyan segíthetünk egymásnak, amikor a legnagyobb szükség van rá.
Egyetlen jó szándékú tett, egy fürdőszoba kitakarítása, hogyan vezethet családi konfliktushoz? Ebben a történetben elmesélem, hogyan próbáltam segíteni a menyemnek, Elzának, és hogyan vált ez a segítség félreértések és fájdalmas szavak forrásává. Vajon hol húzódik a határ a segítőkészség és a túlzott beavatkozás között?
Harminc éve élek ebben a panelban, mindig én voltam az, aki segített, összefogott, sütött, szervezett. Most, amikor nekem lett volna szükségem egy jó szóra vagy egy tál levesre, mindenki elfordult. Vajon tényleg ennyire elidegenedtünk egymástól, vagy csak én hittem, hogy számítok valakinek?
