Egy péntek reggel váratlanul érkeztem a menyemhez, és szembesültem azzal, mennyire kimerült és magára hagyott. A családi elvárások, a generációk közötti különbségek és a támogatás hiánya mind felszínre törtek. A történetem arról szól, hogyan tanultam meg, hogy néha nem elég ítélkezni – segíteni is kell.
A nevem Mária, és mindig is arról álmodtam, hogy saját otthonom lesz a férjemmel, Márkkal. Az ő szülei, Ilona és László, tehetős emberek, mégis megtagadták tőlünk a segítséget, amikor a lakáshitel önrészéhez fordultunk hozzájuk. Ez a történet a csalódásról, a családi feszültségekről és arról szól, mit jelent valójában a családi támogatás.
Anna, egy 31 éves elsőgyermekes anya, nagyrészt egyedül találta magát a szülői lét kihívásai közepette. Annak ellenére, hogy próbálta kifejezni igényeit, férje inkább a családjához fordult támogatásért, ahelyett, hogy mellette állt volna. Legközelebbi barátnője azt sugallta, hogy ő a hibás.
Amikor hazatértem újszülött kislányommal, káosz és a párom felkészületlensége fogadott. Útmutatást keresek, hogyan kezeljem ezt a megterhelő helyzetet.
Miközben nézem, ahogy kortársaim sikeresen boldogulnak karrierjükben és magánéletükben, én a felelősségek tengerében fuldoklom. Míg mások úgy tűnik, mindent megoldanak, én egyedül próbálok mindent kezelni, azon tűnődve, miért marad a párom távol.
