Egyetlen mondat a nővéremtől mindent megváltoztatott: „Nem tudunk segíteni, Zsuzsa. Mindenkinek megvan a maga élete.” Ebben a pillanatban nemcsak a rák diagnózisa tört össze bennem valamit, hanem a családom közönye is. Ez a történet arról szól, hogyan küzdöttem az életemért és önmagamért, miközben a legközelebbi emberek hátat fordítottak nekem.
A történetem egy vasárnapi ebéddel kezdődik, ahol a sógornőm, Ágnes újra célozgatni kezdett, hogy nekünk, a férjemmel, Gáborral kellene minden hétvégén programot szerveznünk az ő gyerekeinek. Ahogy a családi feszültség egyre nőtt, rájöttem, hogy nem csak a pénzről vagy az időről van szó, hanem arról is, hogy kié a felelősség a gyerekek boldogságáért. A saját várandósságom mindent megváltoztatott – és végül szembesítenem kellett mindenkit azzal, hogy a szeretet nem egyenlő az anyagi támogatással.
A nővérem esküvője után a nagymamám hozzánk költözött, és ezzel minden megváltozott. A családi béke helyét állandó feszültség és bűntudat vette át, miközben próbáltam megfelelni mindenkinek, de közben elveszítettem önmagam. Vajon lehet jó unoka az ember úgy, hogy közben nem adja fel a saját életét?
Egy idegsebészeti rehabilitációs osztályon dolgozom, ahol minden betegnek szüksége van valakire, aki hazaviszi. Egyik nap egy magára maradt, tetovált férfi testvérét próbáltam elérni, de a családja nem akarta vállalni őt. A történetemben a családi múlt, a megbocsátás és az elengedés kérdései kerülnek előtérbe.
