Egy csendes, őszi reggelen döbbentem rá, hogy a házunk falai között már csak a múlt visszhangzik. A gyerekeink kirepültek, mi pedig férjemmel, Bélával, elveszettnek éreztük magunkat a hirtelen ránk szakadt csendben. Ez a történet arról szól, hogyan tanultuk meg újra megtölteni az életünket örömmel, és hogyan találtunk vissza egymáshoz – és önmagunkhoz – az üres fészekben.
Egy csendes, tágas házban élek a külvárosban, ahol valaha gyermekeim nevetése töltötte meg a szobákat. Most csak a magány maradt, és a remény, hogy egyszer még visszatérnek hozzám. A szomszéd, Gábor segít néha, de a lelkem ürességét semmi sem tölti ki.
Évekig csak a lányom, Anna, és én voltunk. Elválaszthatatlanok voltunk, mindent megosztottunk egymással, a reggeli kávétól az esti sétákig. De amikor Anna férjhez ment, azt hittem, továbbra is része lehetek az életének. Nem sejtettem, hogy az új életében már nincs hely számomra.
45 év házasság után egy válaszúthoz érkeztem. 66 évesen, és a férjem 72 évesen, válás felé tartunk. Azt hittem, boldogok vagyunk… Egészen addig, amíg egy karácsonykor, amikor a gyerekeink a saját ünnepeikre indultak, a férjem úgy döntött, hogy visszatér a múltjához.
60 évesen a férjemmel fájdalmasan ráébredtünk, hogy gyermekeinknek már nincs szükségük ránk. Mindhárman elvették, amit akartak, és egyszerűen maguk mögött hagyták az apjukat és anyjukat. A fiunk még a telefont sem veszi fel, amikor hívom. Senki sem lesz ott, hogy segítsen nekünk idős korunkban? 20 évesen mentem férjhez.
