A konyhában álltam, kezemben a fakanál remegett, miközben Gábor hangja újra átszúrta a csendet: „Zsuzsa mindig másképp csinálta a lecsót, tudod?” Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Már megint. Már megint Zsuzsa. Már megint az ő árnyéka vetül ránk, mintha én csak egy halvány másolat lennék. Az anyóspajtásom, Ilona néni, a vasárnapi ebédnél is csak sóhajtozott: „Bezzeg Zsuzsa sosem felejtette el a sót.” Vajon meddig kell még bizonyítanom, hogy elég vagyok? Hogy nem csak egy pót-Zsuzsa vagyok, hanem ÉN, a saját jogomon? Vajon mennyi önbizalom marad egy nőben, ha minden nap újra és újra elveszik tőle?

Olvasd el a történetemet, és nézd meg a hozzászólásokban, hogyan alakult a sorsom! 👇👇