Elhagyatva: Egy anya története a gyermekei árulásáról

„Nem hiszem el, hogy így végződik minden!” – kiáltottam kétségbeesetten, miközben a könnyeim patakokban folytak le az arcomon. A nappali csendjét csak a falióra ketyegése törte meg, és a szívem fájdalmától alig kaptam levegőt. Zsófi és Hunor, a két gyermekem, akiket egyedül neveltem fel, most egymással vitatkoztak a telefon másik végén. „Nem tudom magamhoz venni anyát, nekem is megvan a saját életem!” – hallottam Zsófi hangját, amint élesen visszhangzott a telefonban. Hunor sem maradt adós: „Nekem sincs helyem, és különben is, miért mindig nekem kell mindent megoldanom?”

Emlékszem, amikor még kicsik voltak, mennyire szerettem őket. Minden este meséltem nekik lefekvés előtt, és amikor betegek voltak, egész éjszaka virrasztottam mellettük. Mindig azt hittem, hogy ha elég szeretetet és törődést adok nekik, akkor felnőttként is mellettem lesznek. De most itt ülök egyedül ebben az üres házban, és úgy érzem, mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem.

„Emília néni, talán meg kéne próbálnia egy idősek otthonát” – javasolta a szomszédasszonyom, Klári néni, aki néha átjött beszélgetni velem. De én nem akartam elmenni. Ez volt az otthonom, ahol minden emlékemet őriztem. Itt nőtt fel Zsófi és Hunor is. Hogyan hagyhatnám el mindezt?

A napok lassan teltek, és a gyermekeim közötti feszültség csak nőtt. Egyikük sem akart felelősséget vállalni értem. A szívem összeszorult minden alkalommal, amikor rájuk gondoltam. Vajon hol rontottam el? Miért nem tudják megérteni, hogy most én szorulok segítségre?

Egyik este váratlanul megjelent Zsófi az ajtóban. „Anya, beszélnünk kell” – mondta komolyan. Leültünk a konyhaasztalhoz, ahol annyi közös étkezést töltöttünk el együtt. „Tudom, hogy nehéz neked most” – kezdte Zsófi -, „de nem tudom magamhoz venni téged. A férjem nem érti meg ezt az egészet, és a gyerekek is túl sok figyelmet igényelnek.” Szavai hideg zuhanyként értek. „De hát te vagy az anyám!” – próbáltam érvelni kétségbeesetten.

„Tudom” – válaszolta halkan -, „de nekem is van saját családom.” Ekkor Hunor is megérkezett. „Anya, talán tényleg jobb lenne egy otthonban” – mondta ő is. „Ott legalább gondoskodnak rólad.” A szavaik úgy hatoltak belém, mint a tőrök.

Aznap éjjel alig aludtam. Csak forgolódtam az ágyamban, és próbáltam megérteni a helyzetet. Másnap reggel elhatároztam, hogy meglátogatok egy idősek otthonát. Nem akartam terhet jelenteni a gyermekeim számára.

Az otthon rideg volt és személytelen. Az ápolók kedvesek voltak ugyan, de nem tudták pótolni azt a szeretetet és melegséget, amit a családomtól vártam volna. Amikor visszatértem az üres házamba, úgy éreztem magam, mint egy hajótörött egy lakatlan szigeten.

Napok teltek el így, míg végül egy reggel arra ébredtem, hogy nem bírom tovább ezt az állapotot. Felhívtam Zsófit és Hunort is. „Gyerekek” – kezdtem remegő hangon -, „nem akarok haraggal elválni tőletek. Szeretlek benneteket mindennél jobban.” A vonal másik végén csend volt.

„Anya” – szólalt meg végül Hunor -, „sajnálom.” Zsófi is csatlakozott: „Mi is szeretünk téged.” De tudtam, hogy ez már nem változtat semmin.

Vajon miért van az, hogy azok az emberek, akikért mindent feláldoztunk az életünk során, végül cserbenhagynak minket? Talán sosem fogom megtudni erre a választ.