Egy férfi izgalomkeresése váratlan következtetéshez vezet

„Tudod, Katalin, néha úgy érzem, hogy az élet egyetlen ember mellett olyan… unalmas lehet,” mondtam egy este, miközben a vacsorát készítettük elő. A szavak alig hagyták el a számat, amikor Katalin megállt a mozdulat közepén, és rám nézett. A tekintete nem volt haragos, inkább mélyen gondolkodó. „Pál, az izgalom nem mindig ott van, ahol keresed,” válaszolta csendesen, de határozottan.

Ez a mondat egész éjjel visszhangzott a fejemben. Mit jelentett ez? Vajon tényleg unalmas lenne az életünk? Aznap éjjel alig aludtam. Az ágyban forgolódtam, miközben Katalin nyugodtan szuszogott mellettem. Az ő békéje csak még inkább felkavart.

Másnap reggel korán keltem, és úgy döntöttem, hogy szabadságot veszek ki a munkából. Egyedül akartam lenni, gondolkodni. Elindultam a Margitszigetre, ahol a reggeli köd még mindig fátyolosan borította be a fákat és a sétányokat. A csend és a természet közelsége segített tisztábban látni.

Ahogy sétáltam, eszembe jutottak a régi idők. Amikor Katalinnal először találkoztunk az egyetemen. Az első közös nyaralásunk Balatonfüreden, ahol órákig nevettünk és beszélgettünk a parton. Azok az idők tele voltak izgalommal és újdonsággal. De mi változott azóta?

A gondolataim közepette megszólalt a telefonom. Katalin volt az. „Hol vagy? Aggódtam érted,” mondta aggódó hangon. „Csak sétálok egy kicsit,” válaszoltam halkan. „Szeretnék beszélni veled este,” tette hozzá. Éreztem a hangjában valami különöset, mintha ő is keresne valamit.

Este hazaérve Katalin már várt rám. Az asztalon gyertyák égtek, és a kedvenc vacsorám illata töltötte be a lakást. „Beszéljünk,” mondta mosolyogva, de komolyan.

Leültünk egymással szemben, és ő kezdte: „Pál, tudom, hogy mostanában sok minden változott körülöttünk. A munkahelyi stressz, a mindennapi rutin… talán mindketten elvesztettük azt az izgalmat, amit régen éreztünk.” Bólintottam, mert pontosan így éreztem én is.

„De azt hiszem, hogy az izgalom nem csak külső dolgokból fakad,” folytatta. „Néha belülről kell megtalálnunk azt. Emlékszel arra az időre, amikor együtt tanultunk főzni? Vagy amikor elkezdtünk futni járni? Ezek mind olyan dolgok voltak, amiket együtt fedeztünk fel.”

Ahogy hallgattam őt, rájöttem, hogy igaza van. Az izgalom nem mindig új emberek vagy helyek keresésében rejlik. Néha csak újra kell felfedeznünk azt, ami már megvan.

„Mit szólnál hozzá, ha újra elkezdenénk valami újat együtt?” kérdezte Katalin mosolyogva. „Talán egy új hobbi vagy egy utazás valahova, ahol még nem jártunk.”

Ez az ötlet felvillanyozott. Úgy éreztem, mintha egy nehéz súly esett volna le a vállamról. „Igen,” válaszoltam lelkesen. „Kezdjünk valami újat együtt!”

Az elkövetkező hetekben újra felfedeztük egymást. Beiratkoztunk egy tánctanfolyamra, amit mindketten élveztünk. Hétvégente kirándulni mentünk a környező hegyekbe, és újra megtaláltuk azt az örömöt és izgalmat, amit régen éreztünk.

Egyik este Katalin megjegyezte: „Látod, Pál? Az izgalom mindig is itt volt körülöttünk. Csak meg kellett találnunk.” És igaza volt.

Most már tudom, hogy az élet nem mindig arról szól, hogy új dolgokat keressünk kívülről. Néha csak meg kell tanulnunk értékelni azt, ami már megvan.

Vajon hányan keresik az izgalmat kívülről anélkül, hogy észrevennék: talán már ott van bennük? Vajon hány kapcsolat végződik azért, mert nem látjuk meg az értéket abban, ami már megvan? Talán itt az ideje átgondolni mindezt.