„Ünnepelni jöttünk, de nem nyitsz ajtót!” – Egy magyar családi ünnep drámája

– Zsuzsa! Nyisd már ki az ajtót, tudjuk, hogy otthon vagy! – hallatszott be a lépcsőházból anyósom, Ilona hangja, miközben a kilincs vadul rángatózott. A konyhában álltam, a kezem lisztes volt, a szívem pedig hevesen vert. A férjem, Gábor, a nappaliban ült, és úgy tett, mintha nem hallaná az egészet.

– Gábor, kérlek, menj ki te! – suttogtam kétségbeesetten. – Nem bírom már ezt minden ünnepen…

Ő csak vállat vont. – Tudod, milyen Ilona. Ha nem engedjük be őket, holnap az egész család erről fog beszélni.

Aztán újra dörömbölés. – Zsuzsa! Ünnepelni jöttünk! Hozzátok a gyerekeket is!

A húsvéti asztal már megterítve, a sonka illata keveredett a frissen sült kalácséval. De bennem csak fáradtság és keserűség volt. Az utóbbi években minden ünnep így telt: Ilona és Laci, az apósom, váratlanul beállítottak, gyakran a sógornőmmel, Katával és annak két gyerekével együtt. Elvárták a háromfogásos ebédet, a süteményeket, a tökéletes rendet. És én mindent megtettem értük – de sosem volt elég.

Az első években még örültem nekik. Szerettem volna jó meny lenni, összetartani a családot. De ahogy múltak az évek, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy cseléd. Gábor mindig azt mondta: „Ez nálunk így szokás.” De én már nem bírtam tovább.

Aznap reggel is korán keltem. A gyerekek még aludtak, amikor már a tésztát dagasztottam. Közben azon gondolkodtam: vajon valaha is lesz olyan ünnepünk, ami rólunk szól? Vagy mindig csak mások elvárásainak kell megfelelnem?

A dörömbölés egyre hangosabb lett. Végül letöröltem a kezemről a lisztet, és kinyitottam az ajtót.

– Hát végre! – csapta össze a kezét Ilona. – Már azt hittük, elmentetek valahova! Laci hozta a bort, Kata meg sütött egy kis pogácsát.

A pogácsa egy nejlonzacskóban volt, de tudtam: úgyis az én főztöm lesz a középpontban. Ilona máris beosztotta magát a konyhába.

– Na, Zsuzsa, mit főztél? Remélem, van elég sonka mindenkinek! – kérdezte gúnyos mosollyal.

– Igen, van… – válaszoltam halkan.

A gyerekek közben felébredtek és örültek a nagyszülőknek. Gábor leült apjával tévét nézni. Kata a telefonját nyomkodta. Én pedig újra csak szolgáltam ki őket: tálaltam, mosogattam, töltöttem a poharakat.

Ebéd után Ilona odasúgta nekem:

– Tudod, Zsuzsa, nálunk az asszony dolga az ünnepi asztal. Anyám is mindig így csinálta.

Ekkor valami eltört bennem.

– És nálatok az asszony sosem lehet fáradt? Sosem lehet elege? – kérdeztem remegő hangon.

Ilona meglepődött. – Hát te meg miért beszélsz így?

– Mert elegem van abból, hogy mindenki csak elvárja tőlem az ünnepet! Senki nem kérdezi meg, hogy én hogy vagyok! Hogy nekem mit jelent ez az egész!

Csend lett. Gábor felnézett a tévéből.

– Zsuzsa…

– Nem! – folytattam. – Idén nem akarok több ünnepet így! Ha jöttök is, segítsetek! Vagy hozzatok ti is ebédet! Vagy legalább kérdezzétek meg, mire van szükségem!

Ilona arca elvörösödött.

– Mi csak együtt akartunk lenni…

– Akkor legyünk együtt! De ne úgy, hogy én közben összeroppanok!

Kata végre letette a telefonját.

– Igaza van Zsuzsának – mondta halkan. – Én sem szeretek mindig csak vendég lenni…

Aznap délután először ültünk le úgy az asztalhoz, hogy mindenki hozott valamit: Laci felszeletelte a sonkát, Ilona megterített, Kata segített mosogatni. Nem volt tökéletes – de végre éreztem: nem vagyok egyedül.

Este Gábor odajött hozzám.

– Sajnálom… Nem vettem észre, mennyire nehéz neked ez az egész.

– Csak azt szeretném, ha néha rám is gondolnátok – mondtam könnyes szemmel.

Most itt ülök egy üres bögrével a kezemben és azon gondolkodom: vajon hány magyar nő érzi ugyanezt ünnepekkor? Hányan mernek végre kiállni magukért? Ti mit tennétek az én helyemben?